2015. május 1.

Mi a baj a magyar baloldallal? 354. rész

Az előző rész tartalmából:
  • Rodolfo végre elmondja Conchitának, szerinte mi a baj a magyar baloldallal. Egymáséi lesznek.
  • Alfonso Sanchez jól beolvas a magyar baloldalnak, de utána titokzatos kezek hozzávágnak egy disznófeldolgozó üzemet. Meglepetten néz, tekintetében zavart félelem. Feszült pillanatban ér véget a jelenet.
  • Amalia váratlanul találkozik halottnak hitt gyermekkori szerelmével, Alfredo Garciával. Mint kiderül, mindketten tudják, mi a baj a magyar baloldallal.


Két bohóc járja be Magyarországot.
Az egyik neve „a magyar baloldal”. Retteg. Semmi valóságérzéke, tele van illúziókkal. Képtelen megérteni a világot maga körül. Indulatos, frusztrált, a permanens sértettség állapotában botladozik. Tarkabarka, de láthatóan több számmal nagyobb bohóccipőjével saját arcába rúgja fel a cirkusz manézsának állott porát.
A másik neve „mi a baj a magyar baloldallal?” – előbbi után kullog és bizonyos időközönként farba billenti, ami a közönségből elismerést hivatott kiváltani. A komikus hatást az okozza, hogy míg társától elszakadni képtelen, nem veszi észre, hogy mindössze annak függeléke. A közönség vélt nézőpontjával próbál azonosulni, társa állandó gúnyolását a nézőtér felé való kikacsintások kísérik. A nevetőgép megszólalásakor maga is hahotában tör ki. Tarkabarka, de láthatóan több számmal nagyobb bohóccipőjével saját arcába rúgja fel a cirkusz manézsának állott porát.
Együtt vonulnak le, eltűnnek a sötétben.
A nézőtér üres.
Taps.

Örömteli, hogy a fenti kabarétréfa ennyire bevett látványossággá vált 10 évvel azután, hogy utoljára komolyan lehetett volna venni. Kicsit úgy érzem magam, mint az utóbbi évek fájdalmasan sekélyes melegjogi apológiáit olvasva, melyeknek megalapozásában itt, a huszonharmadik nyilvánosság világában magam is részt vettem. (A Kettős Mérce hűséges olvasói a blog alapításának idejéből „az ifj. Katánghy Menyhért”, agent provokateur minőségében írt szösszeneteimet ismerhetik. Akik tehát ismernek, tudhatják, hogy a következőkben nem kapnak semmi majd használható útmutatást a tárgyi kérdésre vonatkozóan, legfeljebb néhány lazán összefűzött gondolatfoszlányt, melyeknek, higgyétek el, van köze a kérdéshez. Hogy pontosan mi, azt nem tudom, de kell legyen.)

Mikor Puzsér Róbert jóvátehetetlenül lement kutyába (Túl a rettegésen, Magyar Nemzet, 2015. április 16.) – leírva azt, hogy „nagyra becsülöm akár TGM, akár Csurka munkásságát”, ami azért rosszabb, mint a „Radnóti & Wass Albert”, mert kevésbé nyilvánvaló értelemromboló mivolta; de legalább a nálam az ECHO tévével egy agyi rekeszbe tartozó FLAG magazin megdicsérte („ami jó, az jó”), hát, gratulálok – egyszóval amikor ezt láttam, megígértem magamnak, hogy ha egy héten belül még egy cikket olvasok, aminek cselekménye a „magyar baloldal” nevű szalmabábu rituális pofozása, én is írok egyet. Sajnos Barkóczi Balázs (Elveszett jelentés, Dinamó Műhely blogja, 2015. április 27.) láthatóan komolyan vette a kihívást, hiszen egyből „a magyar baloldallal” indított annyi bekezdést, amennyit csak lehetett. Létszükséglet nálam, hogy legalább a munkahelyemre menet és visszafelé tudjak olvasni, vagyis legalább a napnak ez a kis része teljen értékesen, ennél fogva a fellépő írási szükségletet azonnal orvosolni kellett. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinél az írás és az olvasás két olyan disztinkt mozzanat, mint a hugyozás és a baszás – amíg az uralkodó processzus adekvát végterméke nem távozik, a funkciók közötti váltás nem lehetséges. Tekintse a tisztelt nagyérdemű a lenti irományt amolyan szükség-szülte szabad ötletek jegyzékének a „mi a baj a magyar baloldallal” témájára, melyeket (az ötleteket) szerzője, a megfáradt proletár egy szomorú munkanap ebédszünetében ömlesztett ki az asztalára.

Hadd bocsássam előre, szerintem a baloldal és jobboldal fogalmainak szinte semmi értelmes vonatkoztatási pontjai nincsenek magyar vonatkozásban és általánosságban sem bírnak túl nagy magyarázó erővel, ha rajtam állna, sosem használnám őket. Az ember azonban nem választhatja meg a menüt a világ börtönkonyhájában; csináljunk vele valamit, ha már a fogaink közé ragadt!

A továbbiakban megpróbálom megragadni a „mi a baj a baloldallal?” nevű formációt és rámutatni, hogy a tagolt gondolkodás számára ennek, mint kérdésnek nem nagyon van értelme. Mint megnyilatkozásnak azonban meggyőződésem, hogy figyelemre méltó tüneti értéke van. Megvizsgálom tehát a tünet két hordozójának, Puzsér és Barkóczi fent hivatkozott szövegeinek vizsgálatát azok „ki-nem-mondanivalójára” koncentrálva. Ezenközben, mintha csak egy Edgar Wallace-i rémregény hőse lennék, rájövök, hogy a kérdés én magam vagyok; a tükörbe nézve elborzaszt a felismerés, és kétségbe esvén, a választ keresve a „magyar baloldal” médiumává válok. (Figyeljétek majd az idézőjel elhagyását!) Ez a skizofrén piruett, melyet otthon csak szigorú szakorvosi felügyelet mellett javallott utánozni, a következő gondolatot illusztrálja: a „mi a baj a magyar baloldallal” néven összefoglalható borzalmas mentális tortúra látszik az egyetlen módszernek, hogy a „magyar baloldal” Frankenstein-teremtényét ideig-óráig megelevenítse.

Disclaimer: Sokakban, érthető okokból nincs meg az ahhoz szükséges kitartás, hogy másfél-két percnél tovább olvassanak; ezeket, amennyiben érdeklődőek, jelen írás negyedik blokkjához igazítanám útba. Így lemaradnának némi esetleg szórakoztató anekdotikus részletről, de még mindig elcsaphatnak kis időt egy újabb tárgyi agymenéssel. Esetleg meg lehet próbálni részletekben olvasni, úgy téve, mintha az újabb lélegzetvétel egy újabb poszt lenne. Én hiszek Benned, drága Olvasó, hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère!

  1. You give us the continuum transfunctioner, we give you erotic pleasure!”

„Az övétől eltérő valóságértelmezések meglétét mereven elutasítja, ideológiai korlátfáit ellentmondást nem tűrő módon veri le saját igazságainak határvonalainál, és miközben önnön létezésére a politikai racionalitás legegyértelműbb megnyilatkozásaként tekint, cinikusan és gúnyosan pislog ki a maga emelte szellemi barikád mögül.”

Világéletemben óriási ínyence voltam a halandzsának, ezért nem állhatom meg, hogy a fenti sorokat ne idézzem szó szerint. Nem csak az olyan nyilvánvalóan értelmetlen szavak, mint a „legegyértelműbb” (hiszen valami vagy egyértelmű vagy nem) jelzik a szerző erőfeszítését, de az olyan finomságok is, mint az „ideológiai korlátfák”, az „igazság határvonala” vagy a „politikai racionalitás megnyilatkozása”. Borzasztó nehéz magyar nyelvre ültetni filozófiai szövegeket, mert a magyar inkább a jelentések sűrítésének, mint azok világos megkülönböztetésének alkalmas médiuma. Annál mulatságosabbak a filozófiai szövegek imitálásai. Magam előszeretettel használtam a „valóságértelmezés” kifejezést egynémely szociolingvisztikai tanulmányban, melybe bátorkodtam belenégerkedni, de inkább csak úgy, mint Sokal a kvantumgravitációs transzformatív hermeneutikai paradigmaváltó anyámfaszát, mintegy tesztelve a szerzők éberségét. Persze én értem, mit értenék „valóságértelmezés” alatt, de a probléma az – és ez nem „a magyar baloldal baja”, hanem az egész magyarországi közéleti szimulációé – hogy pont azokat a fogalmakat hagyjuk definiálatlanul (mintegy magától értetődőnek tekintve) – valóság, ideológia, stb. – melyek definiálása maga a politikai harc és az azt megalapozó elméletalkotó tevékenység tétje lenne. Ezt megtehetjük azért is, mert hülyére akarjuk venni az olvasót; vagy azért, mert mi vagyunk képtelenek felismerni saját fogalmaink előzetesen manipulált mivoltát.

Természetesen a blogba írt publicisztika akkor jó, ha rövid és velős, nem hagy teret a fogalmak újradefiniálására és a játékszabályok újraírására. Egy jól sikerült poszt mindössze konklúziója olyan kimondatlan premisszáknak, melyeket a szerző adottnak tételez. Látszólag a médium kötetlenebb, de valójában a gondolat kifejtésének határt szab az unatkozó szörfölgetőt érő újabb impulzusok erőssége és gyakorisága. Emiatt a blog lényegét tekintve, zsigerileg konzervatív médium. Korábbi törekvéseim e helyütt és másutt irányultak többek között egyfajta radikális közéleti blogger stratégia megformálására, a paródia regiszterét használva; ezek nyilvánvaló kudarca is hozzájárult fokozatos eltűnésemhez.

Az, hogy valaki blogba ír posztot arról, „mi a baj a magyar baloldallal”, maga is mindennél látványosabb tünete annak, „mi a baj a magyar baloldallal”.

A közéleti blogolásnak egyaránt vannak a szabadság és a debilitás irányába mutató tendenciái. Én próbálok hinni abban, hogy az előbbiek jobban érvényesülnek, tapasztalataim ellenére.

  1. Join the dark side, we have fun!

Puzsér említett írása azért nem érdemel különösebb figyelmet, mert nyilvánvalóan egy szakmai gyakorlat a szerzője részéről, hogy megírjon egy elcsépelt és semmi gondolati nóvumot nem tartalmazó Magyar Nemzet-publicisztikát. Ez olyan jól sikerül neki, hogy a végtermék Puzsért még nyomokban sem tartalmaz.

De mi is egy Puzsér, mint mértékegység?

Hogy ezt előzetesen megvilágítsam, hadd idézzem fel egy számomra emlékezetes alakítását: amikor is (a Mokka 2011. február 18-i adásában) a legutolsó Nolan-féle Batman-film előzetes kritikáját volt szíves megfogalmazni, azt az emlékezetes Tim Burton-féle adaptációval állítva szembe, mondván utóbbi pontosan úgy kezeli az alapanyagot, ahogy azt kell, vagy úm. komolytalanul. Érdemes ismerni, azért is, hogy lássuk, milyen az, mikor valaki cinikusan és gúnyosan pislog ki a maga emelte szellemi barikád mögül.

Hát, ha valaki engem kérdez, a legjobb Batman-filmek magasan a hatvanas években készült Adam West nevével fémjelzett darabok, amit bárki megerősíthet, aki ezeket ismeri. Meggyőződésem, hogy a hatvanas években tudták utoljára, hogyan kell képregényeket játékfilmre átültetni, aki nem hiszi, nézze meg együtt a korabeli Tintin-filmeket (1961, 1964) Spielberg szégyenletes feldolgozásával. Egy képregény csak akkor nem lesz bugyuta mese, vagy egy képregény történetét feldolgozó, de egyáltalán nem képregény-szerű játékfilm, ha a képregénynek, mint médiumnak az adottságai a filmben paródiaként valósulnak meg. Ezt felismeri és erre törekszik egyébként a méltatlanul lenézett Joel Schumacher is a kilencvenes évek Batmanjével, persze kisebb hatásfokkal és az időközben nagyepikus szupergiccsekre átnevelt közönség által félreértve. Vannak persze kivételek, mint a fájdalmasan gyönyörű „He-Man: Masters of the Universe” (1989), Dolph Lundgren nyertes tombolajegye az örökkévalóságba.

„Tell me about the loneliness of Good! Is it equal to the loneliness of Evil?”

A „paródia” értelme nálam:
A paródia a fikció ellentéte. A fikció akkor működik, ha mindvégig fenntartja azt a látszatot, hogy nem csinálmány, miközben persze tudjuk, hogy csinálmány. A paródia akkor működik, ha mindvégig felszínre hozza csináltságát, miközben fenntartja a látszatot, hogy el akarja rejteni. A fikció célja, hogy létrehozzon egy autonóm valóságot, a paródiáé, hogy azt aláássa. A paródia tehát „nyitott mű”, opera aperta, mely arra invitál bennünket, hogy meditáljunk egyet a fikciót létrehozó erőkön. A nyolcvanas-kilencvenes években kialakult a popkultúrában egy jellegzetes és dominánssá vált esztétikai paradigma, mely technikailag paródiának lenne nevezhető, de én jobb híján úgy nevezném, a fikció parodisztikus apológiája. Itt a „paródia-jellegű” elemek („gag”-ek) mintegy ornamentálisan helyezkednek el az elbeszéléshez képest, melynek mélystruktúráit nem érintik, de azokkal szemben gyanútlanná teszik a nézőt, ha másképp nem, azt az illúziót keltve, hogy „ez csak egy vicc”. Itt, összhangban a Sloterdijk-i akadémikus cinikus korszellemmel maga a „fikció leleplezése” válik mestermotívummá, melyet a parodisztikus elemek illusztrálnak, de nem feszítenek szét.

Ha van két „komoly” – vagyis nem paródia-jellegű, hanem epikus – Batman-adaptáció, akkor az a Burton- (1989-1992) és a Nolan-féle (2005-2011). Mindkettő forrása a Reagen- és a „morális többség”-korabeli gótikus fantáziavilág. Burton irodalmi alapanyaga Sam Hamm korabeli Batman-meséi, Nolané Frank Miller a nyolcvanas években keletkezett képregénysorozata.

Emlékezetből dolgozom, tehát előre is elnézést a pontatlanságokért:
A Burton-féle változat. Batman, ez a hatalmas fallosz Gotham City, egy viktoriánus külsőségekbe öltöztetett fasiszta utópia szuperegója, aki könyörtelenül megvédi a dolgos, jól nevelt polgárokat az öröm kitüremkedéseitől, így például Jokertől, az egyetlen felszabadult figurától, aki nem átallja azzal megzavarni a „tőke-munka kontinuum” harmóniáját, hogy mint egy rendes római császár, pénzt szór a nép közé. Mi más bűne van Jokernek, nem világos. Gotham Cityben azonban csak Batmannak van joga jól éreznie magát, akinek korlátlan erőszak-alkalmazási jogát a film egy pillanatig nem teszi kérdés tárgyává. A Pingvin egy manifeszt antiszemita karikatúra, aki a kirekesztettek képviselőjeként pünkösdi királlyá válik, de példájából megtanuljuk, hogy a látszólag szeretni való „kisebbségiek” a plutokrácia (Schreck, Christopher Walken figurája) hatalmi törekvéseinek negyedik hadosztálya. A filmnek a Macskanő, egy frusztrált kis titkárnőcske alakján keresztül még egy következetes antifeminista üzenetet is sikerül keresztülvinnie, értsd: minden erős nő egy lelkileg deprivált liba avatárja, aki csak arra vár, hogy egy igazi férfi megadja neki. „Baloldali” szempontból a Burton-féle Batman ideológiai „tartalma” a kapitalizmus védelme annak baloldali szélsőségeitől. Ha valamelyest „komolytalannak” tűnik is, ez azért van, mert mint minden rendes propagandafilm, nélkülözi a drámai mélységet. Burton filmjeire egyébként sem a „komolytalanság” jellemző, hanem a nyegleség: amikor hozzányúl valamihoz, nem a komoly válik komolytalanná, hanem a komolytalanság lesz eltréflizve. Aligha véletlen, hogy legemlékezetesebb hősei (élő) halottak. Ha a „halál” metaforája a kulcs, George Romero és Tim Burton a két véglet: a legradikálisabb és legkonzervatívabb pontja a posztmodern filmkultúrának.

A Nolan-testvérek legnagyobb bűne, hogy visszacsempészik a drámai mélységet a Batman-mitológiába, mely a konfliktust hivatott átélhetővé tenni. Náluk a jakobinus diktatúra csak a demokrácia sajátos meghasonlása után áll be, mely Batmant újra előkényszeríti (!) a skatulyából. Az önjelölt igazságosztó előbb önként vállalja a bűnbak szerepét a demokratikus kormányzat legitimitása érdekében, majd szerepe az antifasiszta ellenállás kontextusában válik ismét létjogosulttá. Ez számomra mindenképpen szimpatikusabb üzenet, nem beszélve a Macskanő finoman megrajzolt, a női szubjektivitását maximálisan tiszteletben tartó alakjáról.

Az, hogy Puzsér számára vállalható olyan dolog szaktekintélyeként mutatkozni, amiről nem alkotott véleményt; vagy ha véleményt alkotott, akkor a Burton-féle esztétikát választaná etalonnak, mely szerintem a legmanifesztebb módon nihilista és a legmélyebben represszív – ez mindig határt szabott az iránta való szimpátiámnak. Persze lehet, hogy számára Batman érdektelen, egye fene, de azért szokatlan lenne ez olyasvalakitől, aki szerint a kereskedelmi média időkitöltő műsorai a politikai harc olyan kitüntetett frontjai, melyeken éveket hajlandó eltölteni.

A rendszerváltás utáni egyik emlékezetes körkérdés vonatkozott a népi-urbánus ellentét létjogosultságára, Tamás Gáspár Miklós a legnagyobb szigorral utasította el ennek relevanciáját, és ehhez emlékezetem szerint azóta is tartotta magát. Akkor Puzsér szerint ki fújja a „népi-urbánus” szekértáborok harci kürtjeit? Nem szívesen időzöm Magyar Nemzet-beli publiján, mert idegen tőlem, hogy valaki személyes tragédiáján élcelődjek, de azzal, hogy bevállalta a „balliberális” kifejezés használatát, mely nem létező pozícióra utal, hanem szociokulturális stigma, elkötelezte magát a Fidesz-konglomerátum legfontosabb retorikai stratégiája mellett, miszerint többé nem álláspontokkal fog vitatkozni, hanem vélt származásokkal és csoporthovatartozásokkal. Valamiért a „népi-urbánus” csatakiáltásokat mindig azok fújják, akik magukat a „népi” oldalra sorolják, ezzel fejezve ki ellenszenvüket a szocialista pártelit polgári külsőségei és azok továbbélései iránt.

Talán hasonló ez, mint a francia szellemi élet közmondásos ellentéte a „zsidó” és „nem-zsidó maoisták” között (pl. Finkielkraut versus Badiou), melynek tétje, hogy az emancipatorikus politika szubjektuma lokalizálható-e valami kitüntetett partikularitásban („választott népben”) vagy (ez a Pál apostoli változat) lényege épp az „idegenre” való radikális nyitottság. A „népiségnek” (mely az ízléstelenség kultusza az irodalomban és a nép ellenségeinek támogatása a politikában, ahogy egyik mesterem, Ignotus Pál nagyjából írta) azonban még nem mutatta fel senki felszabadító elbeszélését. Legjobb indulattal is egy vulgáris bakunyinizmusról van szó, mely kimondatlan értelme a polgárosodás elkerülésének kívánatos volta. Móricz parasztjai motorizálva, minden mentális akkulturáció nélkül.

3. Nincs szokatlanabb, mint a hétköznapi élet

Örvendetes, hogy immár Michel de Certeau is megjelent magyarul és eljutott hozzánk a Laclau-i „populista stratégia” gondolata, mely – ugye – „gyakorlatnak elmegy, de elméletnek gyenge” (Žižek). Isten ne rója fel bűnömül, magam is megpróbáltam egy populista álláspont elméleti megkonstruálásával, olyan látványos sikertelenséggel, hogy nem is publikáltam. 

Barkóczi Balázst és „Kardos Gábor filozófust” (Lehet más a Jobbik?, Mandiner, 2015. április 16.) olvasva az a benyomásom támad, mintha választások alkalmával arra a pártra kellene szavaznom, amelynek aktivistája legtöbbször kölcsönadta a fúróját, vagy mintha az árvízi homokzsákoknak lenne párthovatartozása. Vitathatatlanul fontos technikai aspektusa a politikának a társadalmi beágyazottság megteremtése, de a „baloldaliságnak” nagyjából addig volt relevanciája, amíg úgy hittük, a politika nem ez.

A kívánatos, szexi, politikamentes, jól menedzselt baloldal tehát egy univerzális válasz a hétköznapi élet gyakorlati problémáira („Bicyle Repair Man!”), egy tömörebb homokzsák, egy svájcibicska, egy mosópor, ami jobban mos. Nem fél attól, ha olajos lesz az overallja és nem áll szóba léhűtő médiaértelmiségiekkel, akik olyan a hétköznapi élet szempontjából érdektelen problémákkal foglalkoznak, mint a rasszizmus és más egyebek.

Barkóczi gnosztikus szövegében a rossz, létező baloldal közelebbről nem definiált polip, ami mindenütt ott van, egyszerre az MSZP-SZDSZ koalíció, egy romkocsma, ez az ellenzéki csoportosulás és egy másik, az „aki azt mondja, hogy”, a fogyasztás és a fogyasztás hiánya, általában minden, amivel a szerző szerint baj van. Maga a baj, a bukott kozmosz. A jó, ámbár nem létező baloldal az, aminek működése a hétköznapokban tapasztalható, lévén az előbbi dolgok nem tapasztalhatóak a hétköznapokban, ezek szerint. A „hétköznap” itt egy kitüntetett, szakralizált hellyé válik, melynek ismertetőjegyei még nem tárultak fel, mert a nyelv számára kimondhatatlanok – ezért is nincs a „baloldalnak nyelve” – ha lenne, halandó nem értené.

Ez a fajta „népi” baloldal összetéveszti a baloldali értékvilágot a szociális munkási és népművelői éthosszal; mintha a „jobboldal” nem lehetne szociálisan érzékeny, mintha bajban lévő embertársainkon segíteni nem lenne erényes viselkedés minden kultúrkörben. A nyomor és a munka nem kellemetlen állapot tehát, amiből kisegíteni kell elszenvedőit, vagy legalább abban segíteni, ne ez határozza meg életüket. A nyomor és a munka szentség, alanyai olyan titkok tudói, amelyek az eljövendő megváltott világ megfejtésének kulcsai. Az ő szerves együttműködésük formálhatja csak ki a „baloldalt”. Ez „bázisdemokratikus”, ami nem azt jelenti, hogy „alulról” szerveződik, hanem hogy az „alsó” nézőpontot felülről tukmálja rá az élet legelemibb színtereire: „addig senki nem megy haza, amíg mindenki egyet nem ért a legerőszakosabb klikk véleményével” – amíg minden nap hétköznap nem lesz.

Ez a „népi baloldal” mintha elhinné a régi antidemokratikus közhelyet, miszerint a nép alpári és banális. Mintha a lakatos Józsi bácsit csak lakatos dolgok érdekelnék – a népet kár elvont problémákkal fárasztani, a baloldal hivatása nem lehet más, mint a „hétköznapi” javakról való gondoskodás, a „néphez” való szentimentális leereszkedés, hogy annak egyszerű és tiszta bölcsessége megvilágítsa számára, mik a valódi problémák, hogy annak vitalitásából megtermékenyüljön a megfáradt, túlcivilizált ember, a régi jó reakciós mítosznak megfelelően.

Pedig a nép okos, szép, kíváncsi és kalandvágyó, és ami azt illeti, kifejezetten fennkölt.
Lehet, hogy nem mindenki ilyen, de az nem a nép.
A „baloldaliság” ugyanis nem mennyiség, hanem minőség.
Talán Pál apostol, mikor a rómaiknak írt levelet, minden rómainak írt, vagy csak annak az 5-10-nek, akik számítanak?

A baloldal gyakorlata az emberiség felszabadítása. A szegények megsegítése jómódú és tisztességes honpolgárok gyakorlata.

4. A probléma részei
(vagyis a jelen cikk tulajdonképpeni tartalma, miután a szerző pozicionálta magát)

A magyar baloldal legnagyobb problémája, hogy az a baloldal, amelyik létezik, nem baloldal; az ami baloldali, nem létezik. Kétezer éves közhely ez: a mi világunk nem ebből a világból való, ezt onnan tudjuk, hogy ebben a világban van.

Ha Thuküdidész élne, a régi pártbürokráciát nevezné baloldalnak, ha Szent Ágoston élne, valószínűleg ő mást – de ne tegyünk úgy, mintha a kérdést ilyen mélységben akarnánk feltárni. Eldöntésében az sem segít sokat, hogy az egyetlen szellemileg kompetens ellenkultúra ma az a libertárius értelmezői közeg, amely számára az egész modern civilizáció baloldali, a régi jó Kuehnelt-Leddihn-i értelemben. Akik számára a baloldaliság zsinórmértéke a Vörös Hadsereg Frakció, azok most csalódni fognak: régi baloldalnak a szocialista pártelitet és értelmiségi (akár szakadár) nyúlványait. Új baloldalnak a feltörekvő aktivista rétegeket.

Ami a régi baloldalban rossz volt, azt az új átvette vagy még rosszabbra cserélte. Az egyetlen kritikus különbség, hogy a régi baloldal ellenségképe a fasizmus volt, az újé önmaga. A baloldal elvesztette képességét, hogy saját hagyományaival párbeszédben maradjon, mikor annak képviselői népszerűtlenné váltak. Mivel elvesztette képességét, hogy azokat, akiket képviselni akart, meggyőzze elvei helyességéről, elvesztette hitét abban, hogy elvei helyesek és védelemre méltóak. Az, hogy a baloldallal baj van, vagyis nem csak vereséget szenvedett, mint civilizáció, nem csak gyarló, mint minden, ami emberi, hanem Rossz, vagyis lényegénél fogva hibás, egy ideológia. Ideológia, a szó marxi értelmében: vagyis mikor az értelem elválik a gyakorlattól és önmagát autonómnak hívén önmagából akarja megérteni a világot. Az „ideológia” – ugye – a világ, vagyis az emberi viszonyok összességének elidegenedett formája.

Elmélet és gyakorlat katasztrofális elszakadása eredményezi a két önmagában életképtelen viszonylatát a diskurzusnak. Ez a kétféle ember mondja, hogy baj van a magyar baloldallal:

A „rendszerkritikus értelmiségi”. A par excellence ideológusi pozíció: ő az, akinek véleménye nem bír semminemű előzménnyel, sem következménnyel a politika, mint praxis világában. Legjellemzőbb rá a függetlenség retorikája, mely persze a kezdeti eufória után kockázatkerülő magatartáshoz, a szabadság elvesztéséhez vezet. A rendszerkritikus értelmiségit ha megkérdezik, milyen lenne az a baloldal, amelyik jó lenne, három tipikus választ adhat. (1) Totális lófing. Elvont általánosságok a testvériségről és az emberi állapottal együtt járó konfliktusok eltűnéséről. (2) Valamely „single issue” (melegek, romák, hajléktalanok, stb.), mint univerzális világmagyarázat, amelyhez való viszonya meghatározza, amely iránti abszolút hűsége és hajthatatlansága a baloldaliság mértéke. Hasonló Puzsér Róbert teátrális kereszteshadjárata a szar magyar bulvár ellen, a minőségi, európai értelemben vett médiaszenny érdekében. (3) Az okosabbak rájönnének, hogy a baloldaliság az a „rendszer”, a megharcolt osztálykompromisszumok frontja maga, azok a vívmányok, melyeket erősíteni, melyekért dolgozni kellett volna, amíg még lehetett volna. Erre mondaná a kormányzati trollpropaganda tipikus ellenségképe, a „gyurcsányista nyuggerzombi” a maga leplezetlen obszcenitásában, hogy ugye kellett nektek szapulni a baloldalt, most ajkaitokra emelhetitek legbecsesebb államférfink legnemesebb szerveit – de hát kár ezt mondani, hiszen ez történik. Puzsér Róbert szomorú története álljon mindenkinek intő példaként előtte.

A „szociális munkás”/„politikai technikus”. Előző pozíció pandant-ja. Szerinte a baloldal legnagyobb baja, hogy még mindig túlságosan „elitista” – még mindig van értékhierarchiája, még mindig foglalkozik olyan elvi kérdésekkel, melyeket a „náciveszély” gúnyneve alatt tartanak számon. Pedig a baloldaliság organikusan kellene létrejöjjön abból a bármiből, amit a „zemberek” akarnak. Egy szürrealista művész, egy hedonista rocksztár vagy egy libertinus arisztokrata nem lehet „baloldali” – ez a fogalom csak azoké, akik elég „népiek” és ápolják a „proletár hagyományokat” (pl. szeretnek focizni). A baloldal baja e szerint, hogy hivatkozási alapja nem a „hétköznapiságnak” az a konzervatív koncepciója, amit a szenilis vénasszony feltehet a porcelánkutya mellé a polcra és ami nem intéz kihívást a „népszerűség” Wass Albert- és Danielle Steele-kompatibilis doktrínájához és a fásult középnemzedékek „munka, pénz, család, esti kurvázás” életprogramjához. Ami még az „identitáspolitika” poszt-liberális gyakorlatába is belefér: mindenkinek joga van a maga rózsaszín, mentálhigiénés álomvilágához; minek ugye gyomorfekélyt kapni attól, hogy olyasmiért dolgozunk, ami nem hoz semmit a konyhánkra és amit elvi szintem meg kellene védjünk.

Mindkét baloldaliság: baloldaliság baloldaliság nélkül. Következetes törekvés, hogy a „baloldaliság” újra eladható legyen a politikai piacon, megszabadítva minden felszabadító, a rendet veszélyeztető mozzanatától, megszabadítva kínos múltjától és identitásától. Mikor nyárspolgárok akarják a maguk fogalmai szerint kitalálni, mi az a baloldal.

Ha a baloldal, mint Luis Buñuel, vasárnaponként kikelne sírjából és belenézne az újságba, azt olvasná: „a hétköznapi élet problémái” és „valóságérzék”. Munkás vasöklével az asztalra csapna, és így mordulna: „REAKCIÓS RETORIKA! BROÁF!” (Jaj, remélem, először írtam le ezt a szót magyar politikai publicisztikában; lassan gondolnom kell a halhatatlanságra is!)

De barátaim! Nem muszáj baloldalinak lenni, ha ez ilyen borzasztó! Mert ahogy tűnik, bármi is legyen a baloldal, baj van a baloldallal, olyannyira, hogy joggal feltételezhetjük, a baj a baloldal maga. Olyan, mint a szabadság, ami pedig olyan, mint a pénisz: vagy túl nagy, vagy túl kicsi. Olyan még nem volt, hogy jó lett volna; de nem is ígérte senki soha, hogy lesz majd olyan világ, ami tökéletesen fedi vágyainkat. Akinek semmi sem jó, az a hisztérikus. A hisztérikus problémája – a pszichoanalitikus értelmezői hagyomány szerint – hogy bár beleegyezett a kasztráció tényébe, nem tudja az ödipális konfliktus szervezőelvét lokalizálni. Ezért állandóan igazodási pontokat („Mestereket”) keres, amelyek eszményeit el akarja érni, de amely küzdelmét következetesen szabotálja. Amíg sikerül kudarcot vallania, amit ráfoghat valamire (az Ellenség, a Sors, saját méltatlansága), addig fennmarad az illúzió, hogy a tökéletes állapot elérhető. Nem muszáj azonban mindenáron győzni! Azzal, hogy baj van velünk, nincs semmi baj. Nem lenne gond azt mondani, hogy „rendben, utat tévesztettünk, előfordul”. Az, hogy a „mi a baj a baloldallal” ennyire ritualizált igazodási manőverré vált, egészen másra vall. Lehet, az a baj, hogy ezek az emberek igazából sikeresek akarnak lenni abban, amit csinálnak, de úgy érzékelik, önhibájukon kívül a beszédet tematizáló „népi” orákulum, a „jobboldal” a szimbolikus tér „bal” oldalára sorolja őket, ami érvényesülésük akadálya – ezért fontos hangsúlyozniuk, ők nem baloldaliak. Nem véletlen, hogy mindig arról van szó, mi a baj a magyar baloldallal – nem pedig arról, mi a baj velünk.

Állítólag a magyar baloldal elvesztette valóságérzékét. Vagyis a képességét, hogy tudomást vegyen a valóságról. Pedig tudomást venni az agydaganatról kell. Rég rossz, ha az embernek tudomást kell vennie a valóságról! A magyar baloldal legnagyobb baja, hogy elvesztette képességét arra, hogy valósága legyen, amiről majd másnak kell, hogy tudomást vegyen. Ezt kell visszaszerezzük. Ez nem fog megtörténni addig, amíg a siker mércéje a mások valóságának való megfelelés; a mások játékszabályaival mért eredmény; a mások fogalmai szerinti helyezkedés. Elméletnek és gyakorlatnak előbb egybe kell esnie.

Majd aztán feltehetnénk a kérdést, mi a baj velünk.

Valszeg sok.

2013. május 16.

Mellékzönge Komoróczi Tünde és Szilvay Gergely nem létező vitájához

ifj Katánghy „Edith Wharton” Menyhért tánc- és illemtanár olvasóit jótanácsokkal látja el

Nemrég olvastam Komoróczi Tünde és Szilvay Gergely („dobray”) árnyékbokszát „udvariasság” és „nemi egyenlőség” témakörében. (Balogh József, egy magyar férfi, Fent és Lent blog, 2013.05.10.; Asszonyveréshez vezet a lovagiasság?, Mandiner blog, 2013.05.14.) Erre szeretnék itt röviden és barátilag reagálni, olyannyira, hogy elég, ha csak az érintettek olvassák, elég, ha csak az én képzeletemben, és mindennek még annyi közéleti relevanciája sincs, hogy a főszerkesztő úr naccsága (csókolom kacsóját) be ne engedhesse két megrendítően epikus politikai prófécia és igazmondás közé. 

Egészen kicsi koromban mindig azt hittem, hogy Tintin volt az első ember a Holdon (a képzeletbeli embereket is beleértve természetesen), ma már szerencsére előbb gondolnék népmesei hősökre, Münchausen báróra, Orlando furiosora, vagy Méliès filmjére. A következőkben, ha csak egy gondolatkísérlet erejéig is, de megpróbálok földet érni és finom feltárásokat végezni azon a különös bolygón, ahol ezek az egzotikus és szeretetreméltó teremtmények, K.T. és dobray élnek.

Előrebocsátanék két dolgot. Egyrészt magam sem tudom, mi a kauzális kapcsolat az udvariasság és a nőkkel szembeni erőszak között. Olyan kérdés ez, mint a kapcsolat a sakk, a jazz, a pénzpiac és a szőrös mancs között. Aki be van avatva a Nagy Titokba, tudja, miről van szó. Én nem vagyok ilyen.

Másrészt észrevettem, hogy Gergely számára a sublótból a nagypapi vörös csillagos vállapjai és kiegyenesített kaszája mellől előkerülő egyházellenes propagandafrázisok rituális elutasítása (a „keresztény és konzervatív” kártya) már-már olyan bevett komédiás rutinná vált, mint egy blekkmetál banda számára a színpadon körbehordozott véres malacfej. Tudom, olyan világban élünk, ahol az ártatlanság vélelme mindenkire vonatkozik, kivéve, ha pap (vagy cigány, Magyarország esetében), ahol ugyanazok, akik szerint Kolumbusz Kristóf előtt az emberek azt hitték, a Föld lapos (© Washington Irving) meg vannak róla győződve, hogy az Inkvizíció Galileit azért bántotta csúnyán, mert azt állította, a Föld a Nap körül kering (© Brecht talán, tököm tudja). Mindazonáltal e helyütt Gergely megítélésem szerint árnyékra vetődött (hacsak nem kell rendszeresen egy normát teljesítenie e téren). Egy érettségizett gyermek tudja, hogy a nemek közti egyenlőség gondolata nem a keresztény civilizáció ellenében, hanem annak folyományaként jött létre – próbáltak volna feminizmust csinálni egy iszlám országban vagy egy sintoista kolostorban, höhöhöhö. Amikor azonban dobray kolléga erről értekezett, szerintem már nem volt köztünk, hanem szelleme magasan a felhők felett lebegett.

Bár mindkettejük kiindulópontja tiszteletreméltó, itt azonban csak arra reflektálnák, ahol is az utóbbi vitairat azt sugallja, a kérdés az „udvariasság”, vagyis rögzült és bevett gesztusok helyes vagy helytelen mivoltáról szólna. E két jámbor földönkívüli szerintem félreérti egymást. What we have here, is a failure to communicate.

Erősen koncentrálok és magam elé idézem a következő szituációt: én és egy embertársam egyszerre élünk a ház kapuja elé. Én előzékenyen bepötyögöm a kapukódot, majd kinyitom a kaput és előreengedem az illetőt. Csak ketten vagyunk, tehát előzékenynek lenni nem kerül semmibe, hacsak ő nem akarja viszonozni a gesztust és előreengedni engem, ami viszont komikus szituációt eredményez. Komikus szituációt eredményezni és felebarátunkat zavarba hozni azonban nem udvariasság, így nem ajánlott. Aki először kezdeményezi az előzékenységet, az nyer. Majd viszonozza a másik legközelebb. Egy másik helyzet az, mikor előbb érek a kapuhoz, áthaladok rajta, mikor fölbukkan szomszédom. Az ajtót belülről megfogom és megvárom, míg odaér, így megkímélem őt a kinyitás fáradtságától. Mindkét esetben ellenkezőleg cselekedni (előretolakodni az ajtóban vagy hagyni az ajtót becsapódni a másik előtt) nyilvánvaló bunkóság, ami legfeljebb akkor engedhető meg, ha a két szereplő közötti bizalmas viszony megengedi egymás cukkolását és a kakaskodást.

Most képzeljük el, hogy egy olyan furcsa ismeretelméleti és szemantikai rezsim felügyelete alatt élünk, ahol is különbséget lehet tenni „férfiak” és „nők” között, ez a két különböző kategória létezik, mind úgy biológiai, mind úgy a társadalmi érintkezés szimbolikus aspektusai szempontjából, e két kategóriába tartozó embereket nagyjából meg lehet különböztetni és be lehet sorolni ránézésre. A kérdés a következő: számít-e a fent felvázolt szituációban, hogy a két szereplő közül ki a férfi és ki a nő? Tegyétek a szívetekre a kezeteket: ismertek olyan istenbarmát, aki szelektíve kedves a nőkhöz és bunkó a férfiakkal szemben? Egy embernek vagy volt gyerekszobája, vagy nem, nem?

Egy másik helyzetben, mondjuk egy tömött villamosra váró tömeg kellős közepén előreengedi valaki a nőket a tolongásban, a férfiakat pedig maga mögé utasítja? Dehogy, örül, ha felnyomorodik a marhavagonba és esze ágában sincs a környezetével szemben gesztusokat tenni. Aki udvariaskodik, azt joggal pöckölik fültövön jóakaratú és nemileg semleges polgártársai, amiért bohóckodásával akadályozza a forgalmat, vagyis kifejezetten udvariatlan.

Nézzünk egy harmadik (ígérem, utolsó) helyzetgyakorlatot. Egy férfi kinyitja a kaput, majd meglát egy irányában közeledő nőt. Ahelyett, hogy belépne és feltartaná az ajtót, kinn áll, hogy mint egy cseléd, betessékelhesse a „gyengébb nem” (tudjátok, a picsák) képviselőjét a kapun. Udvariasság ez? Aligha, hiszen nem logikus, vagyis abszurd. Az udvariasságnak egy szándékos vagy szándéktalan karikírozása, amihez még akár pukedlizhetne is az illető. Miért cselekszik ilyet egy férfiember (hacsak nem azért, mert szimplán hülye. „Simple loony won’t do?” – ha esetleg valaki látta a Jack Reacher című új Tom Cruise-filmet.) (Szintúgy tekintsünk el attól a lehetőségtől, hogy ismerik egymást, és a férfi azért várja meg a nőt, hogy szót válthassanak.) Két oka lehet: az egyik az, hogy ki akarja figurázni az udvariasságot. Megint csak eltekintve azt az esetet, mikor a szereplők közötti intim viszony megengedi a vicceskedést, valaki akkor akarja kifigurázni az udvariasságot, ha nem akar udvarias lenni. Tudniillik direkt bunkó akar lenni, és ezt még demonstrálni is szeretné áldozata felé. A másik oka az lehet, ha valami többet akar beletenni a gesztusba, mint jóindulatának jelzését, mégpedig mintegy önreflektíve megidézni az udvariasság pozitív jelentését és egy üzenetet csempészni az édességbe. Én kedves vagyok, de nem csak kedves akarok lenni, vágod? Én Tarzan, te Dzsén, na, na, hmmmmmmmmmmmmmm? Ez már nem udvariasság, ez már rámozdulás, ez már kepesztés. Természetesen semmi rossz nincs abban, ha férfiak nőkhöz közelednek és viszont. Nyilván keresztény legényegyleti és katolikus szexuáletikai szempontból a fokozatok hangsúlyozása nem mindegy, de ebbe nem mennék bele még Gergely kedvéért sem, mert magam is római katolikus lévén erről rendkívül furmányos skolasztikával és borzongatóan perverz fantáziával tudnék vitatkozni nagyon-nagyon hosszan. Legyen elég annak belátása, hogy akár milyen szándékokkal is közeledik hősünk a csaj felé, annak van sokkal kevésbé sértő módja is, például sokkal őszintébb és nagyvonalúbb.

(Erről jut eszembe. Csajozásnál újdonsült hölgyismerősünket előreengedni az ajtóban az egyik legjobb lakmuszpapír. [Hacsak nem történt meg köztünk a kérdés elegánsan posztmodern elméleti feltárása, melyből a játékszabályok kirajzolódni látszanak.] Ha már ezen is besértődik, reménytelenül ellenségnek tekint minket, ennél fogva kiesett az előválogatáson, hacsak nem direkt sérült önképű hisztérikákat keresünk. Ha így viselkedik, amikor kedvesek vagyunk, mi lesz, ha komolyabb kenyértörésre kerül sor?)

Konklúzió. A harmadik példában említett módja a nőkhöz való közeledésnek azért problematikus, mert az udvarlás motívumát összeköti a gúny regiszterével. Hősünk azt üzeni, hogy önmagában a gesztus által jelzett felállás következtében jogot formálhat valamire, anélkül, hogy neki erőfeszítést kellene tennie. Ő megtette a kötelességét, na, mi lesz? Aligha kell azonban e mögött a viselkedés mögött óriási összeesküvést fölfedezni. Akik ennyire bunkók, többnyire nagyon buták. Vegyük észre, az udvariasság egy attitűd, nem pedig történetileg változatlan viselkedésminták agyatlan ismétlése, melyeknek eredeti kontextusukban esetleg volt gyakorlati értelmük (nem voltak abszurdak), de ez alkalmasint elveszett. Udvariasság előreengedni a nőket egy orvosi váróteremben, ahol a sorszámhúzás vagy az érkezési sorrend tiszteletben tartása a szokás? Aligha. Kedves dolog lesegíteni valaki kabátját, de olyasvalaki kabátját lesegíteni, aki ebből nem kér, nem udvariasság, hanem tolakodás. Inkább nézzetek meg öt cseh új hullámos filmet, mielőtt ti magatok is egyben találjátok magatokat. Biztos tudjátok, de úgy udvariaskodni egy nővel, hogy az nő mivoltának szól, és nem tartalmazza személyiségéből fakadó autonóm megfontolásainak recepcióját, majd ennek örvén orrba-szájba betuszkolni mindenféle ajtón azzal egyenértékű jelzésszinten, mint mikor a kamionsofőrök rádudálnak az út menti kurvákra. Hasonló még a férfi, aki hazakíséri a nőt, majd türelmetlenül tartja a pofáját. Ha már eljött eddig, ne menjen kárba az ejakulátum, nem? Ezt a rendkívül udvariatlan magatartást kritizálhatja a Gergely. által idézett szöveghelyen Tünde., hogy azt előbbi tévesen lovagiasságnak nevezze, utóbbi tévesen összekösse más természetű egalitárius fixációjával. Hogy ti miről beszéltetek?

2012. december 12.

Idei kívánságaim

„Ahhoz, hogy létrejöjjön a proletariátus, mint forradalmi osztály, létfontosságú fejlemény az elmúlt idők munkásságát a földhöz kötő köldökzsinór elvágása. A paraszti társadalom embere, akinek megvolt a maga kis háza, kertje, baromfija, minden nyomorúság és politikai elnyomás ellenére boldog, nyugodt, „istenfélő és tiszteletreméltó” [fuj!] ember volt. Alázatosan megemelte a sapkáját a földesúr, a pap és az állami hivatalnok előtt; mindent összevetve szolgaságban élt. Pontosan a modern nagyipari termelés volt az a fejlemény, mely a korábban a földhöz kötődő kétkezi munkást minden tulajdon nélküli proletárrá tette, felszabadítva ezzel a hagyományok rabságából, hogy mint a madár szárnyaljon; pontosan ez az ipari forradalom volt, mely megteremtette azokat az egyedülálló körülményeket, ahol is a munkásosztály kizsákmányolása eléri végső formáját, melyet kapitalista termelési módnak nevezünk, és ez az egyetlen körülállása a dolgoknak, mely a kizsákmányolást véglegesen meghaladhatóvá teszi. Erre jönnek ezek a nyálas [pápista] proudhonisták, akik siratják azokat az időket, mikor a parasztembernek még volt otthona, mintha ezen körülmények eltűnése értékvesztés lenne, nem pedig az első fontos lépés szellemi felszabadításuk útján.”

(Engels a lakhatási problémáról, 1872, a szerző fordítása)



X: Fasiszta!
Y: Kommunista!
X: Van itt pénz, csak rossz helyen!
Y: Igaz!

Az ifj. Katánghy ezúttal a poszt-marxista anarcho-liberális Hans-Herman Hoppe vonatára száll, és mint a madár, szárnyal.

A következő minden eredetiséget nélkülöző gondolatmenetnek egyetlen funkciója van: válaszolni, ha csak részben is, arra a sokszor nekem szegezett kérdésre, miért szarom telibe a mai magyarországi ellenzékiség vérpezsdítő kalandjait – magyarán: miért sokalltam be egyébként puszilnivaló ellenzéki ismerőseimtől. Ennek több oka is van annál az egyszerűnél, miszerint én alkatilag kormánypárti vagyok: annak vagyok híve, hogy a cselekvőképes emberek cselekedjenek, azoknak pedig, akinek csak a szájuk jár, legfeljebb kuriózum-értéke van számomra. Hiányzik belőlem az a romantikus meggyőződés, hogy az álmodozás valódi emberi tevékenység, nem pedig annak a hiánya. Sokak által tapasztalt enyhén malíciózus hozzáállásom a kérdéshez a következő felfogásból táplálkozik. Előrebocsátom a feltételezést, hogy többször is meg kell majd hivatkoznom ezeket a gondolatokat a későbbiekben, ezúton is bíztatnék mindenkit azok élénk és mélyenszántó vitatására, tudván, hogy felhívásom szokás szerint hegyeket fog megmozgatni.

Miáltal a középkori államelméletek alapvető strukturális paradigmáját, a lázadást felváltotta a szerződés metaforája, a modern államiság elengedhetetlen legitimációs előfeltevése a polgárok közti szabad megállapodás. A megörökölt állami intézményrendszerekkel szembeni garanciák szükségessége azonban életre hívta a különböző jogosultságok közjogi fikcióját. Ha elismerjük, hogy a polgári szerződés betartatása megkövetel egy központi hatóságot, valamint ragaszkodunk az „alkotmányossághoz”, elismertük az állam szükségességét. Az Egyetemes Emberi Jogokban való hit pedig egyenesen feltételezi az egyetemes állam követelését. Mit értünk állam alatt? Természetesen a kényszeralkalmazás monopóliumát, vagyis azt, hogy van egy intézmény, mely bármit megtetethet velünk legálisan (a mi ellene való lázadáshoz való jogunk elismerése nélkül). Mi a monopólium természete? Minél turhásabb szolgáltatást adni minél nagyobb árat elkérve, annak tudatában, hogy a kliensek nem fordulhatnak máshoz. Ennek a problémának a megoldására hivatott a „fékek és ellensúlyok” metaforája, vagyis az a feltételezés, hogy a közhatalom valaminő csalafinta megosztása által az állam rávehető arra, hogy legyen olyan szíves és korlátozza magát. Ha tehát valaki megszegi a velünk kötött szerződését, csak az államhoz fordulhatunk. Ha az állam sérti meg az érdekeinket, akkor is csak az államhoz fordulhatunk, esetleg a sarki kocsmároshoz vigaszért. Sok szerencsét!

Itt jön be az első dilemma. Hogyan viszonyul egymáshoz az állam logikája és a szerződésesség logikája? Csehül. A szerződésesség logikája szerint a polgárokat szabadon, vagyis intézményes kényszer nélkül kötött megállapodásaik kötik egymáshoz, melyek lényege, hogy érdekeiket a kölcsönös haszon reményében, vagyis kooperatív úton egyeztetik. Az állam ezzel szemben maga az intézményes kényszer. Az államhoz nem kötheti tehát szerződés a polgárokat, vagy legalábbis nem a legőszintébb mosollyal. A polgári szerződés szempontjából tehát, melynek megoltalmazására az állam hivatott, az állam léte nem igazolható. A kérdés azonban nem ez. Hogyan kössünk egymással egyáltalán szerződést egy a kényszeralkalmazás monopóliumával bíró szereplő jelenlétében? Miért vagyok én motiválva az embertársaimmal való kooperatív együttélésre, mikor azt is választhatom, hogy az állam kliense leszek, és akaratomat általa erőszakkal kényszerítem a többiekre? Itt most nem csak a Henry Louis Menckentől való klasszikus aforizmára gondolok, miszerint „mindig azok akarják az ötleteiket hatósági úton ráerőltetni a többiekre, akiknek az ötletei komplett hülyeségek”. A hatósági erőszak jelenléte sajátos fogolydilemmát hoz létre. Mivel lehetséges az érdekeinket erőszakkal keresztülvinni a többieken, anélkül, hogy őket kompenzálnánk, mindazok, akik nem így járnak el, hátrányba kerülnek. A két egymással inkoherens elem (szerződésesség + állam) együttes jelenlétére épülő politikai rendszer lényege, hogy mindazok, akik tisztességgel akarnak gyarapodni, művelni a földet, javítani a cipőt, nevelni a gyereket és polgártársaik érdekeit a sajátjukéhoz hasonlóan tiszteletben tartva (a morális egyenlőség monoteista eredetű metajogi doktrínáját követve, tudniillik „van egy isten” – ahogy G. Fodor Gábor kezdené a Bibliát – „áll a vizek felett, mint a cövek”) egyszóval azok, akik kooperatív módon akarnak élni, szükségképpen rosszul járnak. Azok járnak jól, akik különböző ideológiai ürüggyel (mert „szegények”, mert „gazdagok”, mert okosabbak, mert más a színük, a nemük, a nyelvük, mert ők az állam fenntartói – és tényleg! –, mert az ő vallásuk a tuti, stb.) magukat a többiek fölé helyezik, és tartják a markukat. Üvölts együtt a legerősebbekkel, gyűlöld a gyengéket és neked is jut a szajréból – erre neveli az állam a társadalmat. Az állam klientúrájának növekedésével beleszólási lehetősége az életünkbe fokozatosan növekszik, mely a „jogok” számának növekedésében érhető tetten. „Jogai” azoknak vannak, akik mások kárára akarnak boldogulni, tudniillik jogaik különféle életlehetőségekhez és javakhoz, melyeket az állam kell hogy másoktól elvegyen és odaadja nekik hűségük vagy az általuk erősített csoport lobbiereje okán. Sajátos feudális kleptokrácia alakul ki tehát, ahol a kizsákmányolás a norma és a követelőzés illetve a különböző követelőző klikkek szerinti helyezkedés az élet egyetlen módja. Mivel ezáltal ellenérdekeltté válnak az emberek abban, hogy termékeny életet éljenek, az ország fokozatos elszegényedésnek indul. Szerencsétlen geopolitikai helyzetben lévő országok és régiók esetében ez gyors zuhanórepülést jelent, utalva itt egyes kelet-európai államoknak a szovjet rendszer összeomlása utáni teljesítményére, és nem akarok ujjal mutogatni. Szerencsésebb, a forradalmi változásokat eleve jó helyzetben megélő országok esetében a társadalmi hanyatlás kompenzálható az erőszak externalizásálával, gyarmatosítással, a perifériák munkaerejének felszívásával, állami kölcsönök egyre nagyobb mértékű felvételével, vagy egyszerűen az ipari forradalommal járó új termelési módszer okozta többletérték újraelosztása által. Mindez a szisztéma globális mértékben a javak megoszlásában lévő minden korábbinál brutálisabb regionális egyenlőtlenségeket eredményez, amikor is az utóbbiak gyorsan szupergazdaggá, míg az előbbiek szuperszegénnyé válnak. Mindez persze nem változtat az általános hanyatlás tendenciáján, előbb-utóbb, a természeti erőforrások felélése útján, a kegyetlen játék felpörgésén keresztül, mindenki ugyanabba a káoszba hullik majd. Az egyetemes jogok fikciója minél nagyobb centralizált politikai egységek létrehozását teszi szükségessé, melyek egyre nagyobb emberanyag felett rendelkeznek, vezetőik pedig (a szerződésesség logikája szerint) kinevezett bürokraták, akik, lévén nem birtokolják az országot, melyet irányítanak, nem is érdekeltek abban, hogy annak állagára vigyázzanak. Hatalmuk megtartásának vágya (hiszen ez érvényesülésük egyetlen módja) viszont érdekeltté teszi őket abban, hogy a rájuk bízott hatalommal egyre nagyobb mértékben éljenek vissza saját és klientúrájuk javára. A nemzetközi helyzet fokozódik. Európát jelenleg a „megszorítások” kísértete járja be, ami valami olyasmit jelent, hogy a fejlett államok éves bevételüknek nem a 135, hanem csak a 130 százalékát fogják elkölteni, vagy mondjuk idén nem három, hanem csak két és fél következő nemzedéket adósítunk el (ami nem a kizsákmányolás egy formája természetesen, el is abortálhatjuk őket és akkor megússzák, hogy kifizessék a szomszéd dédszüleinek nyugdíját); vagy ugyanígy egy kicsivel kevesebb inflációt vetünk ki a lakosságra, a deficitet pótlandó, melynek káros hatásait enyhíteni csak a globális pénzügyi rendszer további központosításával lehet majd. Miközben azok, akik már beleszülettek ebbe a katasztrófába, azért verik a tamtamot, hogy ne rajtuk hajtsák be mindazt az adósságot, amit nem ők csináltak (mintha lenne más választás), velük szemben ellenérdekelt szüleik, az érett munkásarisztokrácia, a szerzett szocialista vívmányok megőrzéséért sztrájkol – mindez persze a foxi-maxis mélységű műveltséggel bíró magyarországi ellenzékiség számára könnyen tűnhet összehangolt „baloldali” fordulatnak. A politikai rezsimek közalkalmazotti és üzleti klientúrája (a marxi-engelsi „kapitalista osztály” részbeni mai megfelelője, amennyiben erőszakkal eltulajdonított – adóból vagy valutaleértékelésből származó – „többletértékből” élnek) a végsőkig érdekelt a jóléti rendőrállamok fenntartásában; különben igazi munkát kellene keresniük maguknak, vagyis olyat, melyet ügyfeleik azért vesznek igénybe, mert szükségük van rá, nem pedig azért, mert kötelező. Ez esetben még arra is adniuk kellene, hogy a szolgáltatás (ne adj Isten!) minőségi legyen. Alighanem hisznek a klasszikus pozitivista „baloldal” mítoszában, tudniillik abban, hogy a gazdasági teljesítmény korlátlanul növelhető; vagy a marxista „annál jobb itt, minél rosszabb” elvét vallják: hiszen minél nagyobb a nyomor és a korporatív kasztok közötti polgárháborús feszültség, annál közelebb vagyunk a végső forradalom barikádjaihoz. Fiam, most jól figyelj: azért dolgoztunk egész életünkben, azért katalizáltuk követeléseinkkel a termelést, hogy mire te felnősz, már ivóvíz se legyen, semmi más ne legyen, csak a Földi Jeruzsálem. Egy nap majd mindez a tiéd lesz. 

Ha a fent leírt, természetesen csak túlzásokra hajlamos és élénk fantáziájú elbeszélőtök (a gonosz ifj. Katánghy, hivatásos intellektuális terrorista, a legmélyebb tisztelettel) laboratóriumában létező önpusztító mechanizmus káros hatásait, pusztán csak a kísérlet kedvéért, fel akarjuk erősíteni, adjunk hozzá a meglévő két inkonzisztens elemhez (szerződésesség + állam) egy harmadikat, ami éppen úgy nem passzol hozzájuk, mint a kettő egymáshoz: ez pedig ne legyen más, mint a méltán népszerű és szimpatikus ötlet, az általános és titkos választójog. Feltétel nélküli általánossága garantálja minden mozdítható lélek beszállását az össznépi székfoglalóba, titkossága garancia arra nézve, hogy a választásért való személyes felelősség vagy a köz dolgainak nyílt és közös megvitatásának motívuma fel sem merülhessen. A választójog funkciója kettős: egyrészt mindenkit egyformán játékba hoz, vagyis formálisan mindenki számára lehetővé teszi, hogy sikerrel lépjen be a követelőzősdibe, másrészt, és a legkevésbé sem csak formálisan, cserébe mindenki élete és életlehetőségei nacionalizálhatóvá, vagy szocializálhatóvá válnak, kinek-kinek ideológiai ízlése szerint. Másik funkciója természetesen legitimációs természetű. Annak ellenére, hogy kimutattuk, az állam jelenlétében szerződésről beszélni merőben illuzórikus, ennek ellenére mégis szerződésről beszélünk. Annak ellenére, hogy a választójog nem jelent érdemi beleszólást a dolgok alakulásába, mégis védendő értéknek tartjuk. Mivel e leírt kleptokráciának mindig megvan az aktuális haszonélvezői köre és annak hasznos idiótái, valamint azok az emberek (alighanem ez a legnépesebb csoport), akik egyszerűen elvi ellenségei a politikai szabadságnak, mert úgy gondolják, az is „csak egy rendszer”, tehát valami, ami opcionális, vagy mert őszintén hiszik, hogy ez a rend fenntartható, és ha lojalitásukat állandóan jelzik felé, mindig jutni fog nekik kis állami gondoskodás; vagy mert babonásan hisznek abban, hogy a „jólét” a mindenható technológia segítségével a végtelenségig növelhető és előbb-utóbb nekik is kisorsolják az ebédjegyüket; egyszóval mindazok, akik ilyen vagy olyan okból érdekeltek az emberjogi („humanista”) metanyelven artikulált nemzeti szocialista status quo fenntartásában, rendre a társadalmi konszenzus meglétére, illetve a demokratikus egalitarizmusra hivatkoznak, ami természetesen nem egyenlő a fent említett morális egyenlőséggel, éppen ellenkezőleg. (A morális egyenlőség azt jelenti, hogy mindenkinek az jár, amit személyesen megérdemel, az egalitarizmus azt, hogy mindenkinek ugyanannyi jár, személyétől függetlenül – önmagunk tökéletesítésével törődni pedig értelmetlen, hiszen a leghülyébb ember véleménye is annyit ér, mint a legokosabbé. Mindez együtt jár az emberek közti esszenciális különbségek, vagyis minden értékhierarchia valóságosságának tagadásával; ennek következménye, hogy minden hatalmi kérdéssé válik: ha megverek egy nálam okosabb embert, én leszek az okosabb. Így válik kocsmai verekedéssé a köz javáról folytatott finom polgári disputa.) Igaz, hogy az állam pisztolyt tart a halántékunkhoz, mikor elkéri jövedelmünk felét, de ez nem rablás, hiszen önként is odaadnánk, nem? Aki nem adná oda önként, az meg milyen ember már! Antiszociális önző barom! Biztos „fasiszta”, vagyis „neoliberális”, ami ugyebár ugyanaz. Nem úgy, mint felvilágosult történetmitológiánk hőse, Rousseau elvtárs, aki szerint minden ember élete felett a közakarat hivatott rendelkezni. Mindazokkal szemben, akiknek nem ízlik a szerződésesség + állam + demokrácia halálos koktélja, esetleg kritizálni merik az összetevők értelmességét vagy össze illő mivoltát, azok automatikusan erkölcsi hulladékok, akikkel nem szabad szóba állni, mert még példájuk ragadós lesz, azok „kiírják magukat a demokratikus közösségből”, akármi is az; velük szemben az állítólagos kimondatlan szerződés meglétét játsszák ki, melyet a demokratikus intézményrendszer hivatott igazolni. Ha elmentél szavazni, nincs jogod panaszkodni. Ha nem mentél el szavazni, nincs jogod panaszkodni.

Mondok egy tisztán képzeletbeli példát. Az államilag kinevezett „liberális” múzeumigazgató lecserélését egy államilag kinevezett „nacionalista” múzeumigazgatóra, annak ellenére, hogy formálisan senki szabadságát nem sérti, a liberális „közvélemény” félelmetes morális pánikrohamokkal reagálja le. (Itt liberális és nacionalista alatt csupán törzsi hovatartozást értek, e szavak eredeti értelmével való minden hasonlóság csak a véletlen műve.) Még legártatlanabb megjegyzésébe is, tudniillik felekezeti hovatartozásának bevallásába, hatalmas konspirációt kell belelátni. Meg sem lepődöm, hogy az állam és az egyház elválasztásának fogalmát senki nem érti mifelénk: azt hiszik, ez azt jelenti, egy állami tisztségviselőnek nem lehet felekezeti hovatartozása (ami képtelenség, a szó tág értelmében véve, mindenféle értelmező közösséget értve alatta), vagy az ebből fakadó meggyőződéseit cenzúráznia kell, hogy azok ne befolyásolják politikai döntéseit – például ha azt gondolja: „X helyes”, akkor kötelező legyen neki –X szerint cselekednie. Nem nehéz ebben azt a pozitivista vulgárliberális tévhitet felfedezni (két nevet mondok: Herbert Spencer és Tóta W.), miszerint létezik kultúra, tudományosság vagy államrend, mely teológiailag „semleges”, vagyis nincs normatív tartalma. A nacionalista múzeumigazgató természetesen brutális diktatúrát fog bevezetni, tudniillik csak olyan művészeket enged kiállítani, amilyeneket ő jónak lát, míg ezzel szemben a liberális múzeumigazgató alatt mindenki kiállíthat, persze ténylegesen csak az állít ki, akit ő jónak lát. Nagyjából ugyanez a helyzet az állami irányítású színház liberális ízlésprotokollnak megfelelő és csúnya antiszemita igazgatójával kapcsolatban. Egy a politikai liberalizmust nélkülöző rendszerben a kulturális liberalizmusnak rendkívül fontos funkciója van: a nyitottság illúziójának fenntartása. Meghitt vasárnap délutánokon elmélázok néha, szám szélén szétmorzsolva egy nyelet vattacukrot: vajon a nácik is úgy tudták, hogy az ő államuk a „semleges” (az objektív igazságot megtestesítő, és persze konszenzuson alapuló) és mindenki másé gonosz és „elfogult” (hamis), vagy csak a posztmodern liberálisok hisznek ebben őszintén? Nem, a nácik csak okosabbak voltak ennél, végül is ismerték Carl Schmittet.

További komikus fejleménye a liberalizmus gettó-Disneylandjének a Magyarországon rendkívül előrehaladott formában megfigyelhető rangkórság. Mindenki megszállottja a pedigréknek, privilégiumoknak, szimbolikus díszítőelemeknek. Mindenki egyetért abban, hogy mindenkinek alanyi jogon járjon egy ingyen felsőoktatási diploma legalább, de az senkit nem zavar, hogy egy diploma megléte ma már arra sem garancia, hogy valaki értelmezni bír egy összetett mondatot. Mindenki megszállottja a jogoknak, de senkit nem érdekelnek a lehetőségek. Nem baj, ha éhen halunk, csak kutyabőrünk legyen róla, hogy jár nekünk a teli pocak. Az állam nyomjon és adjon nekünk még több pénzt a semmiből, nem baj, ha attól az csak egyre kevesebbet ér! Nem értik szegények, hogy a diploma vagy a pénz az csak papír, nem önmagában érték, csak megtestesít egy értéket, ha nincs mögötte teljesítmény, csak gyújtósnak jó. Nem értik, hogy amit az ember ingyen kap, az annyit is ér; de hát persze a Karácsony közeledtén nem akarom lerombolni senki hitét a húsvéti nyusziban. Egy titkot azért elárulok: egy igazi társadalomban a pénz nem attól érvényes, hogy rajta van az állam pecsétje, hanem attól, hogy a tranzakcióban résztvevő felek mind megegyeznek az érvényességében. Pont. Az állam mindenhatóságába vetett babonás hitre már nem olyan rég hoztam példát a kortárs melegjogi diskurzus kapcsán: a melegek őszintén hiszik, hogy az, hogy ők házasok-e vagy sem, attól függ, hogy az állam azt szentesíti-e. Tőlem például a Madártani Egylet megtagadta a jogot, hogy repüljek, bármennyire is csapkodtam a kezeimmel, pedig én szubjektíve tényleg úgy éltem meg, hogy szárnyalok – hát a jogrendszer nem annak tükre, hogy hogyan érezzük magunkat? Ellenzéki ismerőseim között méltán népszerű az alanyi jogon járó alapjövedelem gondolata, vagyis az, hogy ha cuclit veszünk a szánkba, akkor majd nagyra becsült, pénzüket a pincében kilóra nyomó honfitársaink örökbe fogadnak bennünket, néha elvisznek a vidámparkba, néha az állatkertbe, néha a cirkuszba, és a világért sem fog eszükbe jutni, hogy elhúzzanak innen a rákba és itt hagyjanak minket a homokozóban, ahol majd egymás fejét verhetjük a gumikalapáccsal, hogy kié legyen az eldobott cigarettacsikk. Alig várom, hogy megvalósuljon Truffaut Zsebpénz (L'argent de poche, 1977) című filmjének próféciája, melyet egy méltatlanul elfeledett amerikai filmszatírában (Wild in the Streets, 1968) egy tinédzser rock-sztár mozgalma képviselt: a gyermekekre is kiterjesztett szavazati jog! Újra feltámadna érdeklődésem a választási show-műsorok iránt, ha láthatnám a Gumicukor Párt és a Játékvasút Párt képviselőinek vízipisztoly-párbaját, melynek tétje az lenne, kinek mit hozzon a Mikulás.

Mi szerintem a megoldás? Természetesen nem a Magyarország Jelenlegi Miniszterelnöke által javasolt „munka társadalma”. (Akármit is takarjon ez, tenném hozzá, ha rosszhiszemű lennék.) Kínos ilyen régi vacakságokat felhánytorgatni, de már írtam arról korábban (A Szegénység Világnapja alkalmából üdvözlöm a fiatal jobbos bloggereket! Kettős mérce, 2008. október 17.), milyen félelmetes öncsalás állami intézményektől várni a szabadság növekedését: mint a fodrásztól várni, hogy hajunk kinőjön. A dologházak, vagyis az 1834-es angliai Kiegészített Szegénytörvény (Poor Law Amendment) szellemének megidézése, írtam egy másik helyütt (Dolgozz ingyen, mint az apád! Kettős mérce, 2008. szeptember 15.), menthetetlenül magán viseli a szocializmus levegőjének illatát. Egyszerre tartalmazza azt a marxi gondolatot, miszerint a munka önérték, tudniillik a munka „kreáció”, isteni attribútum, mely által a munkásság így kollektíve üdvtörténeti jelentőségre tesz szert; valamint a keynesi gondolat univerzális elvvé való emelését, miszerint makroszinten a javak (jelen esetben a munka) mesterséges (állami erőszakkal való) áramoltatása (pl. „progresszív” adózás) a gazdaságra pozitív hatással van. Az üveges azonban, aki abból él, hogy minden éjjel beveri a szomszédja ablakát, hogy azt másnap megcsinálhassa, a látszat ellenére hosszú távon magának is árt azzal, hogy a környezetét nyomorba taszítja. Ha meghívok egy koldust ebédre, nem teszek semmi jót gazdasági szempontból, főleg nem, ha magam is a nyomor szélén kapaszkodom, és lehet, hogy csak ez a kis lökés hiányzik, hogy én is az ő helyzetébe kerüljek; de persze morális szempontból a dolog mégis helyeselhető, mert hosszú távon mégiscsak a kooperatív együttélés irányába mutat. Akinek nincs mit eladnia, azt nem kezelhetjük üzleti partnerként. Ha cserébe kényszermunkára fogom, garantáltan nem teszek semmi jót semmilyen szempontból. A munkának erkölcsi hozadéka akkor van, ha valaki meggyőződésből csinálja, gazdasági pedig akkor, ha annak van értelme, tudniillik van rá valódi kereslet, előre lehet vele lépni az életben, nem csak vissza. A nyomor „újraelosztás” általi bővített újratermelésére és minél több ember állami függésben való tartására nem lehet tartós politikai konjunktúrát alapozni, akár szakérteni akarjuk, akár megenni kilógó végbelünk. Na, mindezt csak azok kedvéért hoztam fel, akik esetleg azt találnák hinni, én változtam, és nem a helyzet. Hadd jegyezzem meg: a hajléktalanok kitaszításának a közterekről – példának okáért – nincs túl sok köze a 42. italboltban használt fogalmának a „kapitalizmushoz”; éppen ellenkezőleg: nem azért kergetik őket el, mert az magánterület, amit közcélra használnak, hanem azért, mert az közterület, amit magáncélra használnak; tudniillik a lakhatás fogalma jogilag és sok szempontból gyakorlatilag is ellentmond a közterület fogalmának. Természetesen nagy híve vagyok a köztulajdon kényszerű vadprivatizációjának, ha ez az életben maradás egyetlen záloga. Valójában klasszikus liberálisok vagyunk, mikor az utcán alvás jogáról van szó; akárcsak akkor, amikor azt akarjuk, a bankok viseljék az anyagi felelősséget a saját hibás döntéseikért; az uralkodó állami korporativizmus ágensei mégis a sehol nem létező (saját önellentmondásába fulladt) liberalizmust jelölik meg a tömegek számára ellenségként. (A rendszerváltás utáni magyar liberális párt tragédiája jól mutatja az ellentmondást: azzal, hogy ideológiai dogmatizmusból a pártállami konzervatizmussal kompromittálta magát, teljesen inkonzisztenssé vált saját elméleti gyökereivel. Gazdasági szempontból ma Magyarországon a nemzeti szocializmus van középen, konszenzusos többségben, balra vannak a manifeszt sztálinisták, jobbra a szociáldemokraták. Klasszikus liberalizmus nincs, és még sokára nem is fogja a gondolat lemosni magáról a gyalázatot. Európában az ökoanarchista jobboldal tölti be a baloldal strukturális helyét, a munkásosztályért jóléti („keresztény”) konzervatív jobboldali néppártok aggódhatnak, a volt ’68-asok pedig Bokros-vágású „reform”-szocdemek. Liberalizmus ott sincs.) De legalább a „neoliberális” bélyegző meghonosodása tekintetében van fejlődés, azt hittem, itt még száz év múlva is a fasizmussal fogják riogatni az embereket.
.
Az elmondottakból milyen következmények származnak eredeti témámra, a mai magyarországi ellenzéki mozgalmak megítélésére vonatkozóan? Nem olyan régi írásomra reflektálva egy kiérdemesült cimborám de Maistre, Burke és Tocqueville Frankenstein-teremtményének aposztrofált, ezzel létjogomat némiképp vitatva (de hát mire valók a barátok); nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a három kiváló szerző egyenként is ellentmond a többi kettőnek. De Maistre szerint minden forradalmi program az ördög műve, Burke szerint veszélyes ámokfutás, Tocqueville szerint illuzórikus, hiszen radikális változások igazából nincsenek – vagyis „nem is történt forradalom”. E szellentés szerint én azonosulván a fent szerény tehetségem szerint karikírozott politiko-ontológiai látomással jólesően fedezem fel a Gondviselés művét az általános kataklizmában. Az emberiség pusztulásában való gyönyörködés valóban kellemes vasárnapi elfoglaltság, de semmi tápanyagot nem szolgáltat a dolgos munkanapokra. A „reakció” heurisztikus leit-motívuma a „nem kívánatos mellékhatás”, avagy eredeti nevén a hübrisz mítosza, mely szerint, aki drasztikusan akar átalakítani komplex emberi viszonylatokat, egyáltalán azokra átalakíthatóként tekint, kihívja az istenek illetve a természet rendjének haragját, bukásra van ítélve minden jó szándéka ellenére, bukásával pedig magával rántja azokat, akinek sorsát jobbítani akarta. E korántsem terméketlen gondolat nagy erénye rámutatni az emberi szabadságból fakadó kiszámíthatatlansági tényezőre, nagy korlátja annak állítása, hogy a kiszámíthatatlanság eleve rossz dolog. Persze nem mindegy, a Forradalom kritikusai közül abba a típusba tartozunk-e, amelybe Burke, vagy abba, melybe mondjuk Pareto. Előbbi esetben a társadalom mérnökeire (jelen esetben pártunk és kormányunk kispályás térfoglalására kell gondolni) legalábbis mint naivitásukban veszélyes balfékekre tekinthetünk, utóbbi esetben mint sunyi kis gecikre, akik fennkölt szóvirágok nevében tartanak igényt a hatalomra. A mai magyarországi ellenzékiség (továbbiakban MME) képviselői a reakciós gondolatnak az utóbbi irányzatához tartoznak; mintha a fasizmus kiváló előfutárának, Moscának a munkásságát tanulmányoznák (amit kétlek): a politikára nem is tekintenek másként, mint exkluzív klikkek machinációiként, amelyekhez időnként meg kell szervezni kisebb-nagyobb tömegek statisztálását. Meg kell reformálni minden jó forrását, az elitet! Le kell cserélni a rossz („felelőtlen”) elitet a jó elitre! Felvilágosult fasizmust akarunk! Bölcs királyt, gazdasági kérdésekben kompetens zsarnokot! Ha azt mondanám, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke (a továbbiakban MJM) ellopta a háromkerekű biciklimet, lazán felléphetnék a Százezren a sajtószabadságért mozgalom színpadán, aligha kérdeznék, igazat mondok-e. Ha mégsem léphetnék fel, nem azért lenne, mert hazudok, hanem mert a hazugság túlságosan nyilvánvaló, fellépésem a statisztéria körében esetleg „nem kívánt mellékhatásokkal” járna. Ha végignézünk az MME körében, a jobboldali sajtó által találóan Újra Együtt 2012-nek nevezett mozgalomtól a fiatal párnacsatázókon át a finom humorú ügyvéd által vezetett Józan Demokraták Lincsbizottságáig, talán a Schiffer-féle LMP tiszteletreméltó kivételével, vagyis mindazok, akikről összefoglaló néven MME-ként beszélek, nem sokban különböznek az MJM néhai dicsőséges ellenzéki tevékenységétől, olyannyira nem, hogy tulajdonképpen nyugodtan állíthatom, az MME és az MJM ugyanannak a politikai mentalitásbeli, ha nem is humánetológiai de politikusetológiai paradigmának vagy funkciónak a „hatalom nélküli” és a „hatalom birtokában lévő” változata. Ennek a közös politikai kultúrának központi elemei a már fentebb felvázolt apokaliptikus perspektíva szálkeresztjeiben könnyedén felmérhetőek. A cél a hatalom mindenképpen való megszerzése, hiszen ez az egyetlen módja, hogy egzisztenciálisan helyzetbe hozzuk magunkat. Ennél előbb gondolkodni értelmetlen és felesleges; tehát ha hatalomra jutásunk után teljesen mást csinálunk, mint amit ígértünk, az nem azért van, mert hazudtunk (Gyurcsány eposzi szerepét meghatározó állítása, miszerint hazudott, nem tulajdonítható másnak, mint jellemző nárcizmusának: szerette volna, hiú módon, elhitetni magával, hogy politikusként cselekedeteinek van valamiféle erkölcsi koherenciája); egyszóval ha ígéreteink és intézkedéseink között nincs összefüggés, az nem azért van, mert hazudtunk, hanem azért, mert „hatalom (és felelősség) nélküli” és „hatalom birtokában lévő” létfunkcióink nincsenek egymással kognitív kapcsolatban. A győzelemhez mindazok sérelmeit fel kell vállalnunk, akik bevásárolhatnak minket a tutiba, hogy aztán majd őket kifizessük. Mivel itt mennyiségi maximalizmusra kell törekedni, nem érdekünk felülbírálni, kinek a sérelmei mennyire jogosak, mindenki felírhatja a követeléseit a kívánságlistára, aztán köszönjük, majd értesítjük. Kiknek a kívánságait vállalja fel az MME-Mikulás? Természetesen elsősorban azokét a közalkalmazotti klikkekét, akik hősies és rendkívül forradalmi küzdelmet folytatnak azért, hogy minél nagyobb állami deficitet okozzanak saját maguknak és utódaiknak, a régi jó „szarjunk a saját tányérunkra” munkásmozgalmi hagyományt folytatva: ma még csak munkáltatóinkat juttatjuk csődbe, holnap az egész országot (holnapután pedig az utcasarkon koldulva gecizzük azokat az önző disznókat, akik nem adnak semmit. Végül pedig az ideológiailag felkészült elvtársak hibáztathatják a „kapitalistákat”, a kevésbé felkészültek a zsidókat – hogy ezzel is példázzam az August Bebel-i mondás igazságát, vagyis hogy az antiszemitizmus a hülyék szocializmusa, nyilvánvaló, hogy a hülye államszocializmus és az okos között ég és föld a különbség.) Az MME tipikus hőse a szimpatikus jakobinus, aki szerint a nyomor az erkölcsi ideál, melyhez mindenkinek fel kell zárkóznia, amit pedig az állam nem vesz el, azt voltaképpen nagy kegyesen nekünk adja. Mindazok lelke, akik szegényházban élnek, addig nem nyugodhat, amíg nem él mindenki szegényházban – hirdetik a mindenkori szegényházak adminisztrátorai és strázsái. A politikai „versenyt” látva az ember mindig csodálkozik azon, hogy mindazok, akik nem az államból, vagyis másoktól az erőszak monopóliumának jogán elvett javakból élnek, hol vannak. Biztos dolgoznak. Külön érdekes színfoltot képviselnek a „tisztességes közmédiáért” mártíromságot viselő játékosok, akik rengeteg ember fejébe ültetik el a komikus gondolatot, miszerint létezik olyan értelmes fogalom, hogy „tisztességes közmédia”. Biztos, sőt, ha végre megvalósul, a többi médiára nem is lesz szükség. Mennyire a friss hegyi patakra és az alpesi levegőre emlékeztető érzés lesz majd bekapcsolni a tévét és tisztességes médiát látni a sok tisztességtelen helyett. Végre valami jó hír! Az MME által felvállalt sérelmek leglátványosabb típusa azonban az egyértelműen „reakciós” mentalitás terméke: lényege a változástól való atavisztikus félelem. A társadalom kulturálisan szocialista része számára feldolgozhatatlan, hogy hatvan év hegemónia után bárki át meri nevezni az utcákat. Hát mit képzelnek ezek? Ebben az országban mi vagyunk otthon! Ahelyett, hogy örülnének, hogy annyi időn át életben hagytuk őket! A mi preferenciáink érvényesülése politika felett álló érdek. Ha a Kossuth (?) téren három történelmi személynek van szobra és mindhárom szocialista, az a természetes állapot, az a reprezentatív, a helyes és a magyar. Egyébként is, mindennek ott van a helye, ahová Rákosi idejében került. Moszkva tér, édes drága Moszkva tér, micsoda nagyszerű és nemes képzettársításokat kelt, hogy mindenáron védendő értéknek tekintjük. Javaslom, a Moszkva tér visszanevezése legyen a következő ellenforradalmi kormány első intézkedése, a második a Pussy Riot tagjainak magyar büntetőintézetekbe való bevásárlása (három ukrán maffiózóért cserébe), a harmadik a prágai testvéri segítségnyújtás évfordulójának nemzeti ünneppé való nyilvánítása.

Az első részben részletezett kleptokratikus társadalmi öngyilkossági mechanizmusból Magyarország jellemzően csak azokat tette magáévá, melyek annak dekadenciáját okozzák, úgymint a lakosság eltartó képességét messze meghaladó (és ezért óriási elvándorlást okozó) állam, a demokratikus elitizmus, a társadalom minden részére kiterjedő politikai kliensrendszer (vagyis „újraelosztás”); azokat, amelyek szerencsés körülmények közötti működését okozzák, úgymint piacgazdaság, a társadalom politikai és gazdasági döntési mechanizmusainak alulról felfelé való szerveződése (szubszidiaritás), mindezeket nagyvonalúan meghagytuk a hanyatló nyugat ópiumának. Időközben felnőtt egy nemzedék, amelyik már őszintén és naivan hiszi azt az eredeti kitalálói által is cinikus hazugságnak szánt agyrémet, miszerint ez a szisztéma stabilan fenntartható, ez „progresszív” – tehát jó –, míg mindazok, akik ezen változatni (vagy leginkább csak racionalizálni) akarnak, akárcsak az ezen az úton elkerülhetetlenül bekövetkező államcsőd késleltetése céljából, az „neoliberális” – tehát gonosz, függetlenül tényleges politikai hovatartozásától. A legfontosabb gondolat, amit egy ellenzéki mozgalomnak a mai Magyarországon képviselnie kellene, az a problémák strukturális mivoltával való szembenézés kérdése; az arra való rámutatás, hogy Magyarország Jelenlegi Miniszterelnöke szívesen változtatná kolbásszá mindenki kerítését, ha tudná, csak mire mindenkit kifizet, aki hatalomban tartja és kölcsönt sem vehet fel, a jelenlegi képviseleti rendszerben az ígéreteiből ennyi marad megvalósítható. A legnagyobb hiba, amit elkövethet egy ellenzéki mozgalom a mai Magyarországon az annak állítása, hogy Magyarország Jelenlegi Miniszterelnöke azért nem teljesíti mindenki vágyálmát, mert nem akarja, mert egy gonosz ember, na, aki mindent magának akar, és ha ezt a szalmabábut eltávolítjuk a trónról, minden újra jó lesz. A másik ezzel kapcsolatos súlyos hiba, amit egy ellenzéki mozgalom elkövethet a mai Magyarországon, az a rendszerváltás nemzedékére jellemző öngyarmatosító beszédmód átvétele. Érthető, hogy az ország politikai elszigeteltségének és azóta csak súlyosbodott provincializmusának következtében ez a nemzedék sajátos kulturális kisebbrendűségi komplexussal élt, de nagyjából ez az a szindróma, mely a rendszerváltás után felnőtteket már a legkevésbé sem kell, hogy érintse: semmi elvi vagy infrastrukturális akadálya nincs, hogy megnézzük, mennyire lapos és érdektelen a világ nyugaton, európai, amerikai kortársainkkal pedig nagyjából egy időben juthatunk új kulturális javakhoz és napi információhoz, talán csak a japánok jobbak nálunk. Nem lenne szabad, hogy a mai magyarországi ellenzékiségnek újra bevett közhelye legyen az a gondolat, hogy a „művelt világban” bármi más lenne, mint itt, csak azért, mert helyzetükből adódóan a politikai rendszerből fakadó erőszakot ki tudják helyezni a perifériába és a külvárosokba, míg nálunk ugyanannak a játéknak azt a fázisát éljük, ahol a leggyengébb lobbierővel rendelkezőket már elemi életlehetőségeiktől lehet megfosztani. Mikor felszínre kerül, hogy a mai magyar ellenzékiek őszintén úgy hiszik, hogy „Európa” nem így működik, és emiatt nekünk szégyellni kell magunkat, mert rongyosabb ruhában, rozsdásabb villával és véresebb bügykökkel esszük ugyanazt a kannibál lakomát, akkor válik csak nyilvánvalóvá, amit nem győzök hangsúlyozni: a Mai Magyarországi Ellenzék és a Mai Magyarországi Miniszterelnök közötti különbség csakis és kizárólag ízlésbeli. Az MME legfontosabb motivációja a kormánnyal szembeni kulturális (vagyis törzsi) idegenségérzet, ezért is van, hogy az MME-érzületegyüttessel kapcsolatban lévő ismerőseimet láthatóan mélységesen lekötik merőben szimbolikus, az állami ornamentikával kapcsolatos kérdések, mint a már említett hipotetikus múzeumigazgató vagy az utcák átnevezésével kapcsolatos kérdéskör; tudniillik más nincs, amiben a kormánypártiak értelmező közösségétől való különbözőségét meg tudná ragadni. Egy ilyen MME-nél legfeljebb csak az az MME lehetne kártékonyabb, amelyik hordába szerveződve elindul a választáson, ezzel legitimálva az egész komédiát, sőt, még nyerhetne is, hitelesítve üzenetét, miszerint Magyarországon nem lehetséges gyökeres változás, sőt, nem is kívánatos. (Ez persze szerencsére mai idő szerint képtelenség.) A hordába szerveződés természetesen jelen helyzetben szükséges lépés is: ha az MME különböző klikkjei egyetértenének az őket motiváló hatalomtechnikai kérdésekben, nem lenne szükséges „összefogniuk” – az Országgyűlésben szavazati többség útján érvényesíthetnék közös elgondolásaikat, mintha egy képviseleti, nem pedig egy korporatív demokráciában élnénk. Természetesen magam sem kétlem, hogy Magyarország Előző és Következő Miniszterelnöke kompetensebb katasztrófamenedzser lenne, mint az analitikus gondolkodásért felelős agyfélteke akut deficitjében szenvedő Jelenlegi, már csak jóval nagyobb korlátoltsága és fantáziátlansága okán is. Ezzel együtt azonban úgy kell gondoljam (fránya logikai kényszerek!), a jelenlegi formájában létező MME tartós akadálya lesz annak, hogy kialakuljon az MJM & MME duális rémuralmára épülő politikai rendszernek egy ellenpólusa. Ez az ellenpólus a társadalom traumatikus törésvonalait tekintve nagyobb valószínűséggel alakulhat ki a strukturális „jobboldalon” – mivel a „jobboldal” történeti hagyományai között, ha lappangó formában is, de többségben vannak a politikai szabadsággal szemben nyitott diskurzusok, mint a reménytelenül kádárista eredetű „baloldalon”. (Irigylem azokat az érzelmes filantrópokat, akik szerint a minden életet megvető, csak a rövidtávú komfortérzetnek élő ember csak egy reakciós sztereotípia – én ismerek embereket, akiktől de Bonald kitérne a hitéből. Hosszú éveket kúrtam el az életemből, hogy magyarországi kulturálisan „baloldali” emberek közt valódi anarchistákat találjak, és ne csak az államot gyűlölő, de annak fenntartásában egzisztenciálisan érdekelt stirneri egoistákat – reménytelenül.) Vagyis változás csak arról a térfélről indulhat, melyet a kormánypárt jogtalanul befoglalt magának. Orbán történeti felelőssége, hogy ezen a térfélen minél nagyobb lyukat robbantson (az eszközökben nyilván nem válogatva) a meggyökeresedett politikai szerkezetben, ahol elkezdődhet egy újfajta építkezés. Remélem, minél nagyobbat sikerül. A Mai Magyar Ellenzék nem szállt fel erre a hajóra, mert kényelmesebbnek ígérkezett a meglévő „ellenoldal” (vagyis az aktuális osztogatásból kimaradt klikkek) sérelmi kultúráját kiszolgálni.

Megoldás természetesen nincs. Mit lehet tenni egy süllyedő hajón? Kiszállni. Úszni, baszd meg. Kétségbeesetten reszelni a lábunkat a gályához kötő láncokat, mielőtt a víz ellepi a pofánkat. Azzal törődni, ami menthető és nem felülni a szentimentális izgatásnak, miszerint bárkinek is tartoznánk az életünkkel. Csak kitekintésnek: az Egybesült Államokban (Bartos Cs. copyright) sajátos reneszánsza van Brutus szellemiségének, Brutus alatt nem a Shakespeare-i és történeti Brutust értve, hanem a Föderalista vitairatok ismeretlen kilétű legnagyobb kritikusát. Mikor Publius levelei és az amerikai alkotmány vitája megjelentek Magyarországon (a Brutus-levelek nélkül) az Európa kiadó fehér fedelű sorozatában (amelyben Lévi-Strausstól a Szomorú trópusok és más klasszikusok is), vagyis a kilencvenes évek második felében, a fülszöveg felhívta az olvasó figyelmét arra, mennyire releváns mindez egy még a tényleges alkotmányozó munka előtt álló országban. Mindezt csak azoknak mondom, akiket derült égből villámcsapásként ért az információ, miszerint a Fidesz nem ismeri el a ’89-es alkotmány legitimitását, szerintem egyébként nagyon helyesen. Hogy leendő kiskorú szavazók számára is megközelíthetővé tegyem a kérdést, hadd utaljak a mesehős, Robin Hood méltatlan sorsára a közgondolkodásban, akit többnyire a szocializmus rossz szellemeként kezelnek. Biztos nekem nem volt gyerekszobám, de emlékezetem szerint Robin Hood története nem a banditáé, hanem a nemesi ellenállóé, aki az alattvalókat jogtalanul sarcoló zsarnok ellen kelt fel (reggel) és mikor az igazságos király visszatért, letette a fegyvert. Kicsit örömmel vettem tudomásul, hogy a legenda legutóbbi filmes feldolgozása (a Ridley Scott-féle) minden történeti hiteltelensége és amerikai film mivolta ellenére közelíteni látszik az előbbi értelmezésemhez, a jó értelemben vett Mel Gibson-i katolikus republikánus hagyományokat folytatva. Robin Hood nem a „gazdagoktól” vett el, hogy odaadja a „szegényeknek” (aligha volt marxista, aki a gazdasági értéket objektív – „tudományos” – kategóriaként kezeli), hanem az államtól (az erőszak monopóliumától) vette el a javakat, hogy visszaadja azokat azoknak, akik megtermelték, hogy azok kooperatív módon éljenek vele. A morális egyenlőségből következően nincsenek szegények és gazdagok, hiszen senkinek nincs joga felülbírálni mások igényeit, amíg az igényeit nem érvényesíti erőszakkal (vagyis állammal) – következésképpen a gazdasági érték szubjektív kategória. Az újszülöttek kedvéért visszatérve Brutushoz: nagyjából olyan gondolatokat képvisel, mint hogy nem kell központi pénzügyi rendszer, hiszen az csak a valutával való kormányzati manipulációhoz vezet; nem kell szövetségi hadsereg, hiszen a szabadon fegyvert viselő polgárok bármikor társulhatnak, ha szabadságukat veszélyben érzik, és így tovább, nagyjából mindaz a gondolatkör, ami ellenében a mai császárkori Amerikai Birodalom létrejött, melynek legemblematikusabb képviselője talán Lincoln. Lincoln, aki Orbán Viktorral ellentétben egy igazi Orbán volt: egyedülálló jogsértésként egy személyben, a kongresszus jóváhagyása nélkül üzent hadat az Unió gazdasági érdekét veszélyeztető kiváló államok ellen, kritikusait pedig addig is lecsukatta hazaárulásért, vagy ami jött. (Merénylői csupán a zsarnokölés nemes republikánus hagyományának hódoltak.) Az amerikai progresszió hollywoodi történetmítosza szerint természetesen a Jó erői küzdöttek a gonosz déli vámpírok ellen, a valóságban a konföderációs államok csak saját szuverenitásukat próbálták megőrizni az amerikai birodalmi törekvésekkel szemben – ezt mellesleg egyetlen főáramlatbeli amerikai film meri kimondani, Clint Eastwood remekműve, A törvényen kívüli Josey Wales. A brutusi gondolat nagyjából az, amire egy mai magyarországi, csak a biztonság, az anyagi jólét, az ellenőrzöttség kategóriáiban gondolkodni képes anális-retentív (TGM tiszteletére; avagy „control freak”, ahogy a művelt amerikai mondaná) „baloldali” ellenzéki azt mondaná: „de hát ez anarchia! és ki fogja kifizetni a nyugdíjakat! és ki fogja felügyelni, hogy az emberek egyenlőek-e? és hová lesz a rendőrség?” Mintha a mindenre rátelepedő állam (és annak két ideáltípusa: parlamentáris és parancsuralmi), mintha az általános személyi jövedelemadó, mintha az állami energiaszektor, oktatás, szociális szféra, biztosítási rendszer, igazságszolgáltatás előtt (vagy azon kívül) nem létezett volna világ. Létezett, és akkor sem haltak meg az emberek. Mit tetszik mondani? Meghaltak? Ajvé, most mi lesz? Érdemes belegondolni, honnan származik a meggyőződésünk, hogy bármilyen szolgáltatás jobb lesz attól, ha olyan intézmény végzi, melynek joga van minket a szolgáltatás igénybevételére kényszeríteni, mint ha olyan, aminek nincs.

Igazából csak arra akartam kilyukadni, érdemes odafigyelni a kiszállás gondolatát dédelgetőkre, még ha az uralkodó liberális szocialista establishment preventíve pavlovi reflexből le is fasisztázza őket, jelenjenek meg bárhol bármilyen formában, mert létezik ilyen gondolat, még ha gyakorlati kipróbálására eddig csak sci-fi regényekben került is sor. Mikor vettem a kezembe klaviatúrát másért, mint annak példázására, hogy „létezik ilyen gondolat”? Nem csak egy gondolat létezik és körülötte a felvilágosulatlan butaság kaotikus kavargása. Ez a világ még mindig nem a létező világok legjobbika, ahogy a protestantizmus legnagyobb gondolkodója, bizonyos Leibniz állította. Hála Istennek nem az. Az államtól én csak egy jogot kérnék Karácsonyra, Jézuska drága, ha lehet: a vele szembeni ellenállás jogát. De lehet, azt nem kérni kellene. Tudnék támogatni egy olyan politikai mozgalmat kis hazánkban, mely a közhatalom bojkottálásában gondolkozik és nem a megszerzésében. Lehet? Nem vagyok híve olyan céloknak, amiket frusztrált követelőzéssel és mások megerőszakolásával lehet elérni, csak olyanoknak, amiket szabad együttműködéssel. Ez elvi kérdés kellene, hogy legyen.

2012. november 8.

Lincseljük meg a halálbüntetést!


(vitaposzt, csak 18 éven felülieknek)

Be kell valljam, mivel a szomszédomtól átcsorgó internetfalatkák (legyen neve örökre áldott) száma eléggé korlátozott, így csak most vettem észre, hogy a mérce blogon igazi halálbüntetés-dzsembori volt az utóbbi hónapokban. Weiss kollégám kiváló írásai (Aki halálbüntetést akar, nem akar mást, csak a halált, 2012. július 17; Nem fogok veletek ölni!, 2012. november 5.) rendkívül ékesszólóak, informatívak (ezért is ilyen rövid a kommentárom) és elfogulatlanok, nem is tennék hozzájuk sokat. A hozzászólások elolvasására nem is volt lehetőségem, így lehet, meg fogom ismételni mások mondanivalóját, de hát ilyen a szelaví. Amire röviden (csak vicceltem, hosszan) reagálnák, az a kereszténységre illetőleg humanizmusra való hivatkozás. Az a helyzet, Huba, hogy ez túl magas labda.

Szíven ütött hangyafaszányit Huba erkölcsi magaslata egy ennyire vitatott kérdésben, amelyről az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata sem mond semmi konkrétat, bár egzegétái a harmadik cikkelybe szokták belemagyarázni a tilalmat; amelyben még az emberi élet szentségére hiperkényes katolikus egyháznak sincsen álláspontja (illetve az az álláspontja, hogy mindenki maga döntse el) – bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy II. János Pál és XVI. Benedek személy szerint egyikük sem helyesli a halálbüntetést. Elnézve az emberiség degradációjának, illetve bocsánat, felszabadulásának (az embernek mint magányos ragadozó vadállatnak emancipációját az embertől mint erkölcsi és közösségi lénytől) ütemét és hozzákalkulálja az egyház sajátos ritmusát, lehet, hogy 2321-ben a III. Vatikáni Zsinaton a halálbüntetés betiltásának kérdése is előkerül. Addigra a melegek házasodhatnak, a gilisztákat meg lehet keresztelni, az intelligensebb mosóporok egyházi tisztséget tölthetnek be és megáldoztathatják a büdös zoknikat, a hospice-szolgálatokon pedig erre a célra beprogramozott robotok fognak az örök világosságról mesélni a radioaktív sugárzástól és egyéb ipari hulladéktól döglődő humanoidoknak. (Ez egy megkésett Bradbury-eulógia volt.)

Aki találkozott már réges-régen írásaimmal a Kettős mérce blogon és ahol a kurta farkú malac túr, tapasztalhatta, hogy egy oka van annak, ha az ifj. Katánghy Menyhért klaviatúrát ragad: ha úgy érzi, valakit minősíthetetlen módon hülyének néznek, legyenek azok a rendőrállam vagy a melegházasság hívei vagy azok ellenségei, vagy azok ellenségeinek ellenségei vagy akárki más. Hülyének nézés alatt azt értem, hogy koherens, értelmes és védhető állításokat butaságnak, értelmetlennek, képviselőiket hülyének vagy gazembernek beállítani csak azért, mert nem értünk velük egyet. Amikor egy szerző hülyeségnek állít be valamit, ami nem hülyeség, valójában az olvasót nézi hülyének, amit én kifejezetten nem szeretek, főleg ha az olvasó én vagyok. (Egyébként nem zavar.)

A továbbiakban először áttekintem azokat az ellenérveket, amiket általában hallok a halálbünti  ügyében, majd a továbbiakban megpróbálok egy értelmezési keretet felállítani, melyben megkísérelhetjük megérteni, mit jelent a halálbüntetés hívének lenni.

Hadd bocsássam előre, hogy mindig lenyűgözött a szokás, hogy a halálbüntetéssel kapcsolatos vitairatokhoz olyan képeket mellékelünk, melyek háborús incidenseket vagy diktatórikus rezsimek által elkövetett népirtásokat ábrázolnak. Ilyenkor sajnálhatjuk, hogy nem maradtak fenn fényképek a Szent Inkvizíció korából. Hasonló kategóriába tartoznak a vasúti szerencsétlenségek, tornádók, lezuhant repülőgépek és a turmixgép, ami bekapta Pistike fejét. Mindezekben az a közös, hogy emberek halnak meg és ennek ellenére egyiknek sincs a kurva életben semmi köze a halálbüntetés kérdésköréhez. Szeretnék magam is hű maradni ehhez az értelmetlen hagyományhoz, ha technikailag megoldható. Az első képen természetesen a méltán népszerű Jason Vorhees látható, miért is ne. A másodikon a kiérdemesült sorozatgyilkos, John Wayne Gacy fog kezet a mit sem sejtő First Ladyvel. A harmadik jelenet a kitűnő Born to Kill című filmből (1948), a főszerepben Lawrence Tierney. Az utolsó a halálbüntetés realitásába nyújt kis betekintést, szemben a megszokott auschwitzi és kambodzsai hullahegyekkel: Richard Ramirez sorozatgyilkos-celeb látható, aki miután 14 random választott jóember írmagját irtotta ki, huszon-x éve éli világát a siralomházban. Azóta meg is nősült és ezúton is kívánjunk neki keresztényi és humanista sok sikert a további életében, és hogy önéletrajzának megfilmesítési jogait illetően jó üzletet csináljon. Én személy szerint nem húznám meg a ravaszt. De mondjuk szívesen agyoncsapnám egy ásóval.



A halálbüntetés eltörlését illetően a következőek a statisztikailag legvalószínűbben előkerülő érvek:
·         Az nem bír visszatartó erővel, illetve ez nem mindig, amióta erősen vitatott.
·         Az nem visszacsinálható. Természetesen, de ez minden büntetésről elmondható, pontosan ugyanennyire.
·         A tévedés (vagy rosszhiszeműség) fatális. Sokan, alighanem a legtöbben ellenzik a halálbüntetést azon egyszerű megfontolásból, hogy azt régen nyakló nélkül alkalmazták mindenre, mint Drakón vagy Hammurapi, illetve bizonyos esetekben rengeteg visszaélésre adhat okot (pl. faji előítéletek masszív mértékben befolyásolhatják a döntéseket, stb.) Ebből a jogos fenntartásból azt az illogikus következtetést vonják le, hogy akkor ne is létezzen az intézmény egyáltalán. Ezt nevezhetjük Maimonidész-sejtésnek, fenntartva, hogy Maimonidész érve a tévedés-logika csúszós mivoltáról fordítva is igaz, figyelembe véve, hogy Maimonidész érvének kontextusa a zsidó hagyomány, mely nem bír azzal a definitív európai dimenzióval, mely a világi és egyházi hatalom, a politikai és vallási közösség közti különbségtételben ragadható meg (nem lehet egyikkel szemben a másikra apellálni és fordítva), ezért részben irreleváns. Maimonidész elvben nem vitatja a halálbüntetés létjogosultságát, csupán alkalmazhatóságát, nem lévén a bűnösség megállapításának abszolút biztos módja. Életünk során rengetegszer fordul elő, hogy döntenünk kell, és a tévedés lehetősége nem ment fel ez alól a kényszer alól. Ennek az érvnek a hangoztatói úgy tesznek, mintha rossz döntés és a semmi között lehetne választani. Valójában azonban, ha elismerjük, hogy vannak emberek, akik megszolgálták a halálbüntetést, világos: nem halálra ítélni azokat, akik megérdemlik, éppen olyan jóvátehetetlen bűn, mint halálra ítélni azokat, akik nem érdemlik meg, feltéve, hogy mindenkit csak egyszer lehet perbe fogni ugyanazért, ami evidens alapköve egy értelmes jogrendszernek. Nem lehet nem dönteni, a semlegesség pedig maga is állásfoglalás. Hogy vállalnám-e a felelősséget a tévesen halálra ítéltek haláláért? Természetesen nem, bármilyen furcsán hangzik is, én úgy vagyok vele, hogy egy tévedésért vállalja a felelősséget az, aki elkövette. (Arról direkt ne is beszéljünk, hogy a halálos ítéleteket ma már nagyon ritkán hajtják végre, sokszor soha, vagy évtizedeket várnak vele, minden új bizonyítéknak és megfontolásnak időt adva a felbukkanásra.)

Ezek az érvek jellemzően haszonelvűek, mondhatni benthamiánusok. Híveiknek szolgáljon megnyugvásul, hogy Bentham álma a Panopticonról, az omnipotens szuperbörtönről, amelynek rabjai tulajdonképpen nem is tudják, hogy börtönben vannak, ha a maga korában nem is valósult meg, eljött végül az ideje: mindannyian benne élünk. Közös vonása ezeknek az érveknek továbbá, hogy nem halálbüntetés elleni érvek, hanem általános büntetés elleni érvek derivátumai. Kedvencem ebből a körből az a buddhista ízű felfogás, miszerint a halálbüntetés azért nem helyes, mert az elítéltnek nem jó. Hogy ez eddig senkinek nem jutott eszébe, megkérdezni az elítéltet, ő mit szeretne. Pénz, pia, nők, fegyver? Az utilitarista érvek másik közös vonása, hogy nem vonják kétségbe a halálbüntetés létjogosultságát, optikájuk miatt ezt nem is tudnák, csupán hasznosságát illetve alkalmazásának érdemes mivoltát. Hogy ebből hogy következne a betiltása, azt már három és fél hónapos koromban sem értettem. A focinak sincs semmi értelme, mégsem tilos, pedig nem is veszélytelen. Ha a halálbüntetés sok fatális tévedésre ad lehetőséget, abból nem betiltása, hanem az alkalmazásában mutatkozó nagyobb óvatosság kell, hogy logikusan következzen. Különben nem léteznének atomerőművek.

Ha ezek lefutottak, nem marad más, mint a nyers érzelmi zsarolás. Ezt csak kuriózum gyanánt mondom, természetesen Huba kollégától mi sem idegenebb, mint hogy ilyen nemtelen eszközökhöz nyúljon. A nyálgépek üresen kattognak, jöhetnek a valóban filozófiai érvek. Ezek között akad puritán, valamiféle sajátos keleti misztika érintését viselő, vagy manifeszten nihilista (pl. az erkölcsi felelősség elvi lehetőségét is tagadó). Szégyellem magam, hogy ilyen közhelyet kell mondanom, de a halálbüntetés létjogosultságát vitató filozófiai érvek következetesen és döntő mértékben nem (zsidó és) keresztényi vagy humanista jellegűek.




Gyakori érv az Amerikai Egyesült Államok közismert barbárságára hivatkozni a kérdés kapcsán. Ennek tényét elismerve kicsit finomítanék az optikán. Aki ismeri a történelmet, tudja, hogy az észak-amerikai kontinens északi része kultúrtörténetileg mindig is erősebben volt puritán hatás alatt, mint a többi, ezeknek az izéknek a polgárháború során morális dogmatizmusukat sikerült rákényszeríteniük a déli államokra, a két világháborús győzelem folyományaként pedig lassan az egész világra. Az Egyesült Államok alapításától kezdve tradicionálisan halálbüntetéssel sújtotta a jogrendszer a gyilkosságok elkövetőit (valamint a kémeket és hazaárulókat, de utóbbiak esetében a Legfelsőbb Bíróság talán megváltoztatná e szokást, ha lenne a döntést kikényszerítő eset, de nincs évtizedek óta); számoljunk azonban azzal is, hogy az Egyesült Államok alapítása előtt a puritán északon szinte mindent halálbüntetéssel sújtottak, többek közt a házasságtörést, az istenkáromlást és természetesen a salemi boszorkánykodást. Meggyőződésem, hogy a halálbüntetés eltörlése éppen olyan tipikus amerikai jelenség, mint a Miki egér, a melegmozgalom, a kreacionizmus, a repülő spagettiszörny egyháza vagy az az abortusz melletti érv, miszerint a magzatok nem emberek, hanem mondjuk nyuszikák, kaktuszok vagy ebihalak. Történetileg a halálbüntetés eltörlésének igénye legalábbis sajátos amerikai keresztény szekták találmánya:  abból a meggyőződésből fakad, hogy minden ember eredendően „jó”, bűnt tehát senki sem követhet el saját akaratából, csak valami rossz szellem hatása alatt; meg kell adni tehát minden elbitangolt báránynak az első, második, harmadik, ezredik esélyt, hogy visszataláljon a nyájhoz. Az ebben a nézetben benne lévő mérhetetlen intoleranciára talán nem kell külön felhívnom a figyelmet: eleve kizárja, hogy a jóról és rosszról többféle felfogás legyen lehetséges vagy netalántán nem csak egyféle ember létezik a világon; aki más, mint ők, azt eleve morálisan inkompetensnek tekintik. Legidevalóbb jellemzője azonban ennek a kereszténységgel csak felületes hasonlóságot mutató gondolatkörnek az, hogy teljes mértékben szemben áll a hagyományos zsidó és keresztény felfogással, miszerint az ember eredendően bűnös, és csak a törvények betartása illetve a megfelelő hitélet által részesülhet az isteni kegyelemben. Akik tehát nem presbiteriánusok, anabaptisták, mennoniták, unitáriusok, univerzalisták, metodisták, mormonok vagy kvékerek, esetleg tolsztojánusok, vagy legalábbis nem tudnak róla, nyugodtan olvassák tovább ezt a posztot, a többieknek nem tudom garantálni, hogy nem fognak pont emiatt a pokolra kerülni.

Mivel ritkán írok ide, hadd tegyek egy irreleváns kitérőt: hasonló az Egyesült Államokkal kapcsolatos babona a rabszolgaság és a kapitalizmus közti analógia húzása, kapitalizmusról a 42. számú italboltban gyakorolt marxizmus értelmében beszélve. Természetesen a kapitalizmus kizárja a rabszolgaság intézményét, hiszen lényege éppen az, hogy a piaci szereplők úgymond szabadon vesznek részt a tranzakciókban, ezáltal a piac logikája maximalizálni tudja a munkaerő kihasználhatóságát. A rabszolgákat szállásolni, etetni, ruházni, drillezni, gyógyítani vagy temetni (egyszóval megtisztelni) kell, ennél sokkal költséghatékonyabb egy embernek csak a munkaerejét megvenni, a többiről meg majd ő gondoskodik. Nyugodtan mondhatjuk, az amerikai rabszolgákat a kapitalizmus (által mozgásba hozott gazdasági kényszer) szabadította fel: a kapitalista gazdálkodás igényeinek nem bírt megfelelni a rabszolgatartó gazdálkodás teljesítőképessége. Bocs, annyiszor hallottam már ezt a baromságot, hogy ezt el kellett mondanom. Kitérő vége.

Vegyük át röviden, miről szól a halálbüntetés. Először is tisztázzuk: a halálbüntetés olyan, mint az abortusz. Nincsenek „hívei”. Olyanok vannak, akik be akarják tiltani illetve egyetértenek a tilalmával, és olyanok, akik nem. Az már a sors iróniája, hogy akik szerint magzat korában kinyírni valakit tök oké, azok hajlamosak ellenezni, hogy kivégezzünk olyasvalakit, aki erre bőségesen rászolgált. Akik nem akarják betiltani a halálbüntetést, a következőt mondják.

A büntetés fogalmilag abból indul ki, hogy az emberek felelősek a tetteikért (kivéve bizonyos a beszámíthatatlanság jogi kategóriája alá tartozó eseteket), tehát ha tetteik elkövetése pillanatában tisztában voltak azok lehetséges következményeivel és jelentőségével, úgy mindazt, amit e tettükkel a saját fejükre idéztek, azt maguk akarták, maguk választották, ha nem is a legrosszabb következményét, de annak kockázatát vállalták. A halálbüntetés ellenzői hajlamosak úgy beállítani a kérdést, mint aminek két szereplője van: az állam és az elítélt, leánykori nevén vádlott. Az állam természetesen gonosz elnyomó hatalom, mely privilegizált csoportok érdekét kényszeríti rá a szegény naiv és szerepébe teljesen véletlenül került vádlottra, aki persze áldozat, ott van megbilincselve, férfiasságától megfosztottan, arra várva, hogy ezek a szadista (bizonyára szexuálisan kielégületlen és mindenki képzelje ide kedvenc vulgármarxista ideológiakritikai agyrémeit) vadállatok a maguk önkényének megfelelően lesújtsanak rá. Ez nem csak fasizmus, ez még ráadásul feudalizmus is! A valóságban van egy harmadik elég fontos szereplője a drámának, tudniillik a sértett maga, aki meglepő módon nem a vádlott. A vádlott azért került oda, ahová, mert valakinek kárt okozott, megsértette jogait valamihez. A büntetés célja nem más, mint a sértett fél kárpótlása, abból a célból, hogy a sértett úgy érezze, a közösség megbecsült tagja, akin esett sérelmet az állam (ti. a közösség akaratának végrehajtó szerve) kompenzálja. A sértetten kívül hagyományosan az igazságszolgáltatásnak nem is kell másra tekintettel lennie, a vádlott felelősségének tényének és mértékének megállapítását kivéve persze, legfeljebb a józan észre, vagyis arra, hogy a kompenzáció arányos legyen (akár a sértett fél irreális igényeivel szemben is.) Az arányosság megállapítása lényegében gazdaságfilozófiai, leánykori nevén teodíceai probléma. A sértetten, az elkövetőn és az igazságszolgáltatáson kívül az ítélethez senkinek semmi köze, mindenki más érintett nem lévén legfeljebb közönség lehet.

Ha tehát valaki ellop egy kiló krumplit, az egy kiló krumpli ára tartozást csinált magának.
Aki jogtalanul elveszi egy ember életét, az egy ember élete tartozást csinált magának.
Az ember élete szent, nem megvásárolható, következésképpen egy ember élete tartozást csak egy emberélettel lehet törleszteni, vagyis (első fokú) gyilkosságra csak halálbüntetés lehet arányos büntetés. (Nem, csak a saját életünkkel fizethetünk, egyik tartozást másikkal kiegyensúlyozni nem lehet, kis furfangos keynesiánusok!)
A halálbüntetés ellenzői hajlamosak úgy láttatni az erőviszonyokat, mintha az ítélet forrása az állam lenne, mely megerőszakolja az emberek ártatlan, természetesen szolipszista amoralitását. Azonban látnunk kell, hogy a büntetés fogalmából következően annak forrása nem az igazságszolgáltatás, hanem maga az elkövető, aki maga döntései következményeként jutott obligát helyzetébe. Az állam csupán megállapítja a tartozás tényét és gondoskodik annak érvényesítéséről, felülbírálni nincsen joga, hiszen az a sértett jogainak semmibevételét jelentené.

Mindennek a felfogásnak a szisztematikus kerete természetesen a kereszténység, és itt kereszténységről nem a liberális demokrácia Bertrand Russell-i „vallásszabadság”-felfogásának értelmében beszélek, tudniillik egy „vallásról”, vagyis emberek szubjektív hóbortjáról, amit zárt falak között szabadon gyakorolhatnak, amíg mások tébolyának hullámait nem zavarják. A kereszténység itt nem más, mint a „nyugati civilizáció” kontextusa, mely nélkül az egész azzá az összefüggéstelen zagyvalékká válik, amit a „posztmodern” vagy a „new age” eufemizmusokkal szoktunk illetni. Távol álljon tőlem, hogy lebecsüljem olvasóim tájékozottságát: bizonyára sokan hallottak már róla, hogy a kereszténység hivatkozási alapja nem a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair című rockoperák, hanem egy bizonyos (sajnos elég hosszú) könyv, illetve annak a két évezred alatt felgyülemlett sokféle értelmezése. A teljesség kedvéért hadd idézzem a Biblia halálbüntetéssel összhangba hozható sorait:

Teremtés 9:6
 „Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert.” (Ezt az isten mondja Noénak, lefektetve az özönvíz utáni new dealt.)

Számok 35:31
 „A gyilkos életéért, aki méltó a halálra, nem szabad váltságdíjat elfogadnotok, halállal kell büntetni.”

Máté 26:52
 „Aki kardot ragad, az kard által vész el.”

Aki a halálbüntetés elleni érveket keres a Bibliában, alighanem rossz helyen keresi. Egy helyet tudok a figyelmükbe ajánlani:

Második Törvénykönyv 32:35-36
 „Enyém a bosszúállás és a jutalmazás, Arra az időre, mikor meginog lábuk. Mert közel van pusztulásuk napja, Sorsuk hamarosan utoléri őket. (Mert az Úr igazságot szolgáltat népének, Megkönyörül szolgáin.) Látja, hogy minden erejük elhagyta őket, Nincs többé sem szolga, sem szabad.”

Gyengíti az idézet argumentatív erejét, hogy az isten e helyütt kifejezetten a tőle elfordulókról beszél: „Mert az ő sziklájuk nem olyan, mint a mi sziklánk, Nem ellenségeink dolga, hogy közbenjárjanak értünk.” (32:31) Azok, akik nem fordulnak el az egy istentől, maradnak az első három idézetnél. Sokan hivatkozhatnak arra a megszokott blőd panelre, miszerint Jézus nem beszél halálbüntetésről, ahogy buziságról, és sok más egyébről sem, de azt viszont kifejezetten hangsúlyozza, hogy nem eltörölni jött a már megkötött szövetséget az isten és választott népe között, hanem beteljesíteni és tanúságot tenni annak örök érvényességéről.

Második kitérő: általában én is csak úgy mondom, hogy „Isten”, de e helyütt a pontosság kedvéért az istenről beszélek, lévén az isten köznév és nem tulajdonnév, még akkor is, ha úgy tudjuk, hogy egy van belőle. Ha valaki azt mondja, feljött a nap, mindannyian tudjuk, melyikről van szó, de ettől még a nap is köznév, mivel több is van vagy elképzelhető. Mindezt kiválóan levezeti Aquinói Szent Tamás a Summa theologicában. Második kitérő vége.

A kereszténység néhány elfajzott formájától eltekintve tehát általában nem elvi ellensége a halálbüntetésnek, ahogy nem ellensége az iszlám vagy a judaizmus sem (sőt, az intézmény Izraelben is létezik, bár nem teológiai alapon és csak Eichmannon alkalmazták, javítsatok ki, ha tévedek.) A halálbüntetés elvi ellenségeit inkább érdemes olyan kifejezetten társadalomellenes vallási tradíciók körében keresni, mint a hinduizmus vagy a buddhizmus, főleg azok vulgáris nyugati szubkulturális változataiban. Más kérdés, hogy a legtöbb buddhizmus által sújtott országban jelenleg is gyakorolják a halálbüntetést, de ennek az oka éppen az lehet, hogy a jogrend nem a buddhizmuson, hanem mondjuk konfucionizmuson, sintoizmuson, stb. alapul – tekintve, hogy a buddhizmus azon aszketikus tanításaira, melyek minden társadalmi létet illuzórikusnak tartanak elég nehéz értelmes jogrendet alapozni. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy természetesen a buddhizmusnak vagy a hinduizmusnak is rengeteg a halálbüntetéssel kapcsolatban affirmatív értelmezése létezik, sőt, ezek vannak többségben, de a távol-keleti lovagi romantikába már végképp nem akarok belemenni. (Ugyebár a szimpatikus japán tradíció, mikor is egy úriember elegánsan kibelezi magát, elvben szintén a halálbüntetés egy formája, melyet az öntudatos jogalany maga hajt végre magán.) Persze semmi baj, a legtájékozottabb blogger is eshet néha apró tárgyi tévedésekbe (biztos én is).

Az a naiv tévképzet, miszerint a kereszténység ellensége a halálbüntetésnek bizonyos az ítéletet enyhítő mellékkörülményekből fakad, például abból, hogy a keresztény teológusok hajlamosak voltak a halálbüntetés ellenségei lenni azokban az időkben, mikor is keresztény teológusnak lenni halálbüntetéssel sújtandó bűncselekmény volt, lásd még keresztrefeszítés, oroszlánok. De szedjük már össze magunkat, a korai keresztények olyan kontextusban voltak halálbüntetés-ellenesek, mikor is az intézmény egyáltalán nem rabbinikus teológiai vagy keresztény tanítások alapján működött, egészen kis vétkekre is kiosztották, intézményes keresztény teológia pedig nem is létezett. Ha ma a halálbüntetés létjogosultságáról beszélünk, nyilván nem arra gondolunk, jogos-e halálra ítélni a szemetelőket, vagy azokat, akik szandált hordanak zoknival (őket nyilván). A két legnagyobb gondolkodó, akiket a keresztény civilizáció adott a világnak, Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás egyaránt úgy gondolják, a halálbüntetés némiképp idegen a keresztény áttitűdtől, ízléstől, mindazonáltal egy normálisan működő világi igazságszolgáltatásnak elengedhetetlen részei. A legtöbbet idézett hollywoodi jézusizmus természetesen az, hogy szeressük felebarátainkat és rosszra jóval válaszoljunk, helye Máté 5:38-48 illetve Lukács 6:27. Itt a halálbüntetésről nincs szó egyáltalán, amiről szó van, az az erőszakos magatartás illetve az azzal szembeni megfelelő viselkedés általában. Bocsássunk meg azoknak, akik megütnek. Bocsássunk meg azoknak, akik meglopnak. Nem is kerülnek bíróság elé a testi sértéssel vagy lopással kapcsolatos esetek, ha a sértett nem tart igényt kompenzációra. De arról nem beszél Jézus, mit csináljunk azokkal, akik pofán lőnek egy lefűrészelt csövű vadászpuskával.

Ha túl vagyunk az általános büntetés-elleni haszonelvű és amorális érveken, elismerjük a büntetés (károkozásra egyenlő mértékű kompenzáció a közösség erkölcsi rendjének megőrzése érdekében) létjogosultságát a világban; elismerjük továbbá, hogy vannak emberek, akik felelősek és számonkérhetőek a tetteikért (ha nem is sokan); továbbá keresztények és humanisták vagyunk, hogy adjunk magunknak egy nehezítést; a halálbüntetés kérdése a következő kérdésként fogalmazható újra: kinek van joga megbocsátania egy gyilkosnak?

Három lehetséges megoldást rajzolok fel.

(1)    Halálbüntetés

Mivel a gyilkosság áldozata már nem él, nem áll módjában megbocsátania az elkövetőnek. Micsoda fatális pech, már gyilkolni sem lehet kockázatmentesen. Ilyenkor mi van?

A halálbüntetés a definitív liberális megoldás. A halálbüntetés három legnagyobb híve történetileg három közismerten analfabéta szadista vadparaszt: John Locke, Immanuel Kant és John Stuart Mill. Locke szerint a gyilkos kiiratkozott a társadalmi (értsd: polgári) szerződésből azzal, hogy áldozatát szerződőképtelenné tette. Mivel az állam minden legitim hatalma a polgári szerződésből származik, ebben az esetben csak az áldozat érdekét tarthatja szem előtt, feladata tehát az, hogy helyreállítsa a két fél (a gyilkos és áldozata) szerződőképességének tekintetében lévő egyenlőséget. Ha az állam életben hagyja a gyilkost, elemi jogaiban sérti meg az áldozatot: nem csak életét veszítené el, hanem polgári mivoltát is. Kant szerint minden igazságos ítélkezés alapja az, hogy mindenkit a saját mércéjével bírálunk, vagyis azzal a mércével, melyet cselekedeteiből általánosítunk. Egy gyilkos élethez való jogát csak annyiban vehetjük tekintetbe, amennyiben ő tekintetbe vette áldozatáét; ha nem így járunk el, más mércét alkalmazunk rá, mint ami az övé, vagyis paternalizáljuk, megsértjük emberi méltóságában. A legsúlyosabb gyilkos is megérdemli, hogy megöljék, ezt az elemi jogot senki nem veheti el tőle, hiszen ez teszi emberré. Ebből nem következik a halálbüntetés feltétlen szükségessége, az csupán a leghumánusabb megoldás, ami e rendszerből kihozható. Ezért is támogatja a halálbüntetés intézményét John Stuart Mill: merőben haszonelvű filantróp megfontolásból kívánatos a halált megszolgáló emberek kegyelettel teljes kivégzése. Minek is a veszett kutyát ketreccel, lánccal kínozni? Meghúzni a ravaszt, lehetőleg az öreglyukra célozva, a gerinc vonalához képest enyhén rézsút felfelé, a gerincoszlop vége és az orrnyereg közti egyenessel összhangban: ez a legkevesebb, amit egy jóakaratú ember megtehet felebarátjáért. Félreértés ne essék, az állam jobb kell, hogy legyen, mint elvetemült gyilkosok: evidensen illeti meg a halálraítélteket a bűnbocsánat, a gyónás, áldozás joga, illetve hogy hitüknek megfelelően készüljenek fel a halálra. A közösségnek csak az életükkel tartoznak, nem halhatatlan lelkükkel.

Láthatjuk, hogy a halálbüntetés nem áll ellentmondásban keresztény és/vagy humanista örökségünkkel, sőt, inkább annak eltörlése áll ellentmondásban vele. Ha tisztán a keresztény és humanista tradíciók között maradunk, be fogjuk látni: nem az az állam „játszik istent”, amelyik kivégzi a gyilkosokat, hanem az, amelyik felhatalmazva érzi magát a feloldozásukra. Nem azzal fosztjuk meg a gyilkosokat az életük feletti rendelkezéstől, ha halálra ítéljük őket, hanem azzal, ha nem. Ők már rendelkeztek az életük felett azzal, hogy cselekedeteik következményeit ismerve olyan döntéseket hoztak, melyek a halálos bűncselekmény(ek) végrehajtásához vezettek. Ha nem hajtjuk be rajtuk a tartozásukat, attól fosztjuk meg őket, hogy cselekedeteiknek arányos következményeik, vagyis életüknek értelme, jelentése, súlya legyen, hogy döntéseik és azok következményei között logikus koherencia legyen. Vagyis nem mástól, mint emberi integritásuk biztosítékától: életük erkölcsi egységétől. Becsületes gyilkosból okleveles gazembert vagy vadállatot csinálunk. Hogy ebben mi a humánus, erre a megfejtéseket várjuk a szerkesztőségbe.

(2)    Megbocsátás

Tegyük fel, valakinek joga van megbocsátania. Még az a jogilag legegyszerűbb megoldás, ha az az áldozat közvetlen hozzátartozóiból álló tanács. Bármilyen rokonszenvesen hangzik is elsőre belvárosi bölcsészfüllel, nem nehéz belátni, milyen abszurd és erkölcstelen gyakorlathoz vezetne. Mi van, ha a gyilkos maga is az áldozat hozzátartozója, vagy azokkal egyetértésben hajtotta végre tettét. Persze, hogy megbocsátanak, várják haza este egy kis pezsgőzésre. Ebben a megoldásban a legijesztőbb az, hogy az emberi élet értéke teljesen szubjektívvá és relatívvá válik: mindenkié annyit ér, amennyire a környezetében élők taksálják. Pedig ez még csak a jogilag legegyszerűbb megoldás. Történeti előképe a vérbosszú intézménye, ahol az áldozat egy kijelölt családtagja kellett, hogy végrehajtsa a redisztribúciót becsülete terhére, a gyilkos nem vagy nem szükségszerűen kapott előzetes értesítést és lehetősége volt a védekezésre, ha volt. Bármennyire is szimpatikus ez a szokás, modern korunkba való átemelhetőségét illetően erősek a kétségeim. A témáról láss egy méltatlanul elfeledett Buñuel-filmet, melynek címe A folyó és a halál (1955).

(3)    A halálbüntetés eltörlése

Ha valaki valaminő félrebaszott filantróp megfontolásból ellenzi a halálos ítéletet, végeredményben az etatista kártyához kell nyúljon. Ha az áldozat nem engedheti el a gyilkos tartozását, természetes rokonságának bevonása csak nehezítené a kérdést, akkor végül ki oldozhatja fel a bűnöst? Természetesen az állam, vagyis a politikai közösség maga. Ennek naiv web 2-es kiadása az, ha Gézuka és a Sík utcai Kopasz Mici néni egyaránt be-beordibálnak a tárgyalásra, egyikük a vádlott felnégyelését, másik a felmentését követelve. Egyikük sem ismeri sem a vádlottat, sem a néhai sértettet, nem is igazán tudják, miről van szó, de hát szeretnek drukkolni, egyszer élünk. A halálbüntetés eltörlése népítélettel logikailag ekvivalens azzal, ha egy gyengébb szombat este két pezsgő recskaparti között valaki halálát kívánjuk a facebookon, miután megdicsértük a frizuráját Julcsinak a bérelszámolóból. Senki nem ítélhet halálra senkit és most már az állam sem, a halálos bűnök elkövetői limbóban maradtak két világ között, mint a japán horrorfilmek groteszk kísértetei vagy az élőhalottak a hipermarketben. Nem nehéz ebben egy olyan teológiai kultúra nyomait felfedezni, mely azt állítja, a bűnökért való vezeklés nem a bűnös és a világi illetve egyházi autoritás között, hanem a bűnösben magában történik, ergo voltaképpen bárki feloldozhat bárkit, akár saját maga őfenségét is az ember, ha éppen más nem ér rá. Ha ez így van, miért ne ruházzuk fel az államot ezzel az isteni attribútummal, hiszen ezzel voltaképpen saját magunkat dicsérjük. Megvalósul tehát Rousseau explicit kívánsága és a politikai és vallási közösség egyesül, a dobás visszaléptet Maimonidész mezőjére. Mindenki felelős mindenkiért, akivel balszerencséjére egy országba született, és mivel a polgárok élete az állam tulajdona, bárki öl is meg bárkit, az állam sértettként léphet fel vele szemben, és ebbeli minőségben elengedheti vagy fazonírozhatja a büntijét. Ha életünk az állam (vagyis a politikai-vallási közösség) tulajdona, minket többé nem szerződéses viszony köt össze, hanem kvázi-biológiai, így a büntetés mértéke többé nem az egyenlő polgárok közötti objektív reciprocitás, hanem a kollektív érdek. A falanszter-menedzsment perspektívájából csak haszonelvű megfontolásoknak van helye, illetve ezek lila moralizáló fingba való csomagolásának. Természetesen az állam elveheti az életünket, feltéve, hogy lassan és részletekben teszi, például azzal, hogy fiktív számlákat küldöz ki nekünk olyan szolgáltatásokról, amiket nem mi, hanem más tiszteletreméltó polgártársaink vettek igénybe, ezzel minket arra kényszerítve, hogy kétszer annyit dolgozzunk, mint amennyit muszáj lenne. Néha persze hullania kell a fejeknek is, de szigorúan nem azért, mert elkövettünk valami bűncselekményt (az nem lenne komoly baj), hanem mert túl gazdagok vagyunk vagy túl szegények, nem megfelelő a bőrszínünk, vallási pedigrénk, produktivitásunk, arcszínünk nem passzol az új nemzeti dizájnhoz. Nem személyes ügy ez, no para, csak az emberanyag formálása bölcs kezek által. Gondoljunk arra, hogy ha kivégzésünk jól sikerül, talán szerepelni fogunk egy blogban, ahol éppen a halálbüntetés ellen ír egy éles elméjű szerző.