2015. május 1.

Mi a baj a magyar baloldallal? 354. rész

Az előző rész tartalmából:
  • Rodolfo végre elmondja Conchitának, szerinte mi a baj a magyar baloldallal. Egymáséi lesznek.
  • Alfonso Sanchez jól beolvas a magyar baloldalnak, de utána titokzatos kezek hozzávágnak egy disznófeldolgozó üzemet. Meglepetten néz, tekintetében zavart félelem. Feszült pillanatban ér véget a jelenet.
  • Amalia váratlanul találkozik halottnak hitt gyermekkori szerelmével, Alfredo Garciával. Mint kiderül, mindketten tudják, mi a baj a magyar baloldallal.


Két bohóc járja be Magyarországot.
Az egyik neve „a magyar baloldal”. Retteg. Semmi valóságérzéke, tele van illúziókkal. Képtelen megérteni a világot maga körül. Indulatos, frusztrált, a permanens sértettség állapotában botladozik. Tarkabarka, de láthatóan több számmal nagyobb bohóccipőjével saját arcába rúgja fel a cirkusz manézsának állott porát.
A másik neve „mi a baj a magyar baloldallal?” – előbbi után kullog és bizonyos időközönként farba billenti, ami a közönségből elismerést hivatott kiváltani. A komikus hatást az okozza, hogy míg társától elszakadni képtelen, nem veszi észre, hogy mindössze annak függeléke. A közönség vélt nézőpontjával próbál azonosulni, társa állandó gúnyolását a nézőtér felé való kikacsintások kísérik. A nevetőgép megszólalásakor maga is hahotában tör ki. Tarkabarka, de láthatóan több számmal nagyobb bohóccipőjével saját arcába rúgja fel a cirkusz manézsának állott porát.
Együtt vonulnak le, eltűnnek a sötétben.
A nézőtér üres.
Taps.

Örömteli, hogy a fenti kabarétréfa ennyire bevett látványossággá vált 10 évvel azután, hogy utoljára komolyan lehetett volna venni. Kicsit úgy érzem magam, mint az utóbbi évek fájdalmasan sekélyes melegjogi apológiáit olvasva, melyeknek megalapozásában itt, a huszonharmadik nyilvánosság világában magam is részt vettem. (A Kettős Mérce hűséges olvasói a blog alapításának idejéből „az ifj. Katánghy Menyhért”, agent provokateur minőségében írt szösszeneteimet ismerhetik. Akik tehát ismernek, tudhatják, hogy a következőkben nem kapnak semmi majd használható útmutatást a tárgyi kérdésre vonatkozóan, legfeljebb néhány lazán összefűzött gondolatfoszlányt, melyeknek, higgyétek el, van köze a kérdéshez. Hogy pontosan mi, azt nem tudom, de kell legyen.)

Mikor Puzsér Róbert jóvátehetetlenül lement kutyába (Túl a rettegésen, Magyar Nemzet, 2015. április 16.) – leírva azt, hogy „nagyra becsülöm akár TGM, akár Csurka munkásságát”, ami azért rosszabb, mint a „Radnóti & Wass Albert”, mert kevésbé nyilvánvaló értelemromboló mivolta; de legalább a nálam az ECHO tévével egy agyi rekeszbe tartozó FLAG magazin megdicsérte („ami jó, az jó”), hát, gratulálok – egyszóval amikor ezt láttam, megígértem magamnak, hogy ha egy héten belül még egy cikket olvasok, aminek cselekménye a „magyar baloldal” nevű szalmabábu rituális pofozása, én is írok egyet. Sajnos Barkóczi Balázs (Elveszett jelentés, Dinamó Műhely blogja, 2015. április 27.) láthatóan komolyan vette a kihívást, hiszen egyből „a magyar baloldallal” indított annyi bekezdést, amennyit csak lehetett. Létszükséglet nálam, hogy legalább a munkahelyemre menet és visszafelé tudjak olvasni, vagyis legalább a napnak ez a kis része teljen értékesen, ennél fogva a fellépő írási szükségletet azonnal orvosolni kellett. Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinél az írás és az olvasás két olyan disztinkt mozzanat, mint a hugyozás és a baszás – amíg az uralkodó processzus adekvát végterméke nem távozik, a funkciók közötti váltás nem lehetséges. Tekintse a tisztelt nagyérdemű a lenti irományt amolyan szükség-szülte szabad ötletek jegyzékének a „mi a baj a magyar baloldallal” témájára, melyeket (az ötleteket) szerzője, a megfáradt proletár egy szomorú munkanap ebédszünetében ömlesztett ki az asztalára.

Hadd bocsássam előre, szerintem a baloldal és jobboldal fogalmainak szinte semmi értelmes vonatkoztatási pontjai nincsenek magyar vonatkozásban és általánosságban sem bírnak túl nagy magyarázó erővel, ha rajtam állna, sosem használnám őket. Az ember azonban nem választhatja meg a menüt a világ börtönkonyhájában; csináljunk vele valamit, ha már a fogaink közé ragadt!

A továbbiakban megpróbálom megragadni a „mi a baj a baloldallal?” nevű formációt és rámutatni, hogy a tagolt gondolkodás számára ennek, mint kérdésnek nem nagyon van értelme. Mint megnyilatkozásnak azonban meggyőződésem, hogy figyelemre méltó tüneti értéke van. Megvizsgálom tehát a tünet két hordozójának, Puzsér és Barkóczi fent hivatkozott szövegeinek vizsgálatát azok „ki-nem-mondanivalójára” koncentrálva. Ezenközben, mintha csak egy Edgar Wallace-i rémregény hőse lennék, rájövök, hogy a kérdés én magam vagyok; a tükörbe nézve elborzaszt a felismerés, és kétségbe esvén, a választ keresve a „magyar baloldal” médiumává válok. (Figyeljétek majd az idézőjel elhagyását!) Ez a skizofrén piruett, melyet otthon csak szigorú szakorvosi felügyelet mellett javallott utánozni, a következő gondolatot illusztrálja: a „mi a baj a magyar baloldallal” néven összefoglalható borzalmas mentális tortúra látszik az egyetlen módszernek, hogy a „magyar baloldal” Frankenstein-teremtényét ideig-óráig megelevenítse.

Disclaimer: Sokakban, érthető okokból nincs meg az ahhoz szükséges kitartás, hogy másfél-két percnél tovább olvassanak; ezeket, amennyiben érdeklődőek, jelen írás negyedik blokkjához igazítanám útba. Így lemaradnának némi esetleg szórakoztató anekdotikus részletről, de még mindig elcsaphatnak kis időt egy újabb tárgyi agymenéssel. Esetleg meg lehet próbálni részletekben olvasni, úgy téve, mintha az újabb lélegzetvétel egy újabb poszt lenne. Én hiszek Benned, drága Olvasó, hypocrite lecteur, — mon semblable, — mon frère!

  1. You give us the continuum transfunctioner, we give you erotic pleasure!”

„Az övétől eltérő valóságértelmezések meglétét mereven elutasítja, ideológiai korlátfáit ellentmondást nem tűrő módon veri le saját igazságainak határvonalainál, és miközben önnön létezésére a politikai racionalitás legegyértelműbb megnyilatkozásaként tekint, cinikusan és gúnyosan pislog ki a maga emelte szellemi barikád mögül.”

Világéletemben óriási ínyence voltam a halandzsának, ezért nem állhatom meg, hogy a fenti sorokat ne idézzem szó szerint. Nem csak az olyan nyilvánvalóan értelmetlen szavak, mint a „legegyértelműbb” (hiszen valami vagy egyértelmű vagy nem) jelzik a szerző erőfeszítését, de az olyan finomságok is, mint az „ideológiai korlátfák”, az „igazság határvonala” vagy a „politikai racionalitás megnyilatkozása”. Borzasztó nehéz magyar nyelvre ültetni filozófiai szövegeket, mert a magyar inkább a jelentések sűrítésének, mint azok világos megkülönböztetésének alkalmas médiuma. Annál mulatságosabbak a filozófiai szövegek imitálásai. Magam előszeretettel használtam a „valóságértelmezés” kifejezést egynémely szociolingvisztikai tanulmányban, melybe bátorkodtam belenégerkedni, de inkább csak úgy, mint Sokal a kvantumgravitációs transzformatív hermeneutikai paradigmaváltó anyámfaszát, mintegy tesztelve a szerzők éberségét. Persze én értem, mit értenék „valóságértelmezés” alatt, de a probléma az – és ez nem „a magyar baloldal baja”, hanem az egész magyarországi közéleti szimulációé – hogy pont azokat a fogalmakat hagyjuk definiálatlanul (mintegy magától értetődőnek tekintve) – valóság, ideológia, stb. – melyek definiálása maga a politikai harc és az azt megalapozó elméletalkotó tevékenység tétje lenne. Ezt megtehetjük azért is, mert hülyére akarjuk venni az olvasót; vagy azért, mert mi vagyunk képtelenek felismerni saját fogalmaink előzetesen manipulált mivoltát.

Természetesen a blogba írt publicisztika akkor jó, ha rövid és velős, nem hagy teret a fogalmak újradefiniálására és a játékszabályok újraírására. Egy jól sikerült poszt mindössze konklúziója olyan kimondatlan premisszáknak, melyeket a szerző adottnak tételez. Látszólag a médium kötetlenebb, de valójában a gondolat kifejtésének határt szab az unatkozó szörfölgetőt érő újabb impulzusok erőssége és gyakorisága. Emiatt a blog lényegét tekintve, zsigerileg konzervatív médium. Korábbi törekvéseim e helyütt és másutt irányultak többek között egyfajta radikális közéleti blogger stratégia megformálására, a paródia regiszterét használva; ezek nyilvánvaló kudarca is hozzájárult fokozatos eltűnésemhez.

Az, hogy valaki blogba ír posztot arról, „mi a baj a magyar baloldallal”, maga is mindennél látványosabb tünete annak, „mi a baj a magyar baloldallal”.

A közéleti blogolásnak egyaránt vannak a szabadság és a debilitás irányába mutató tendenciái. Én próbálok hinni abban, hogy az előbbiek jobban érvényesülnek, tapasztalataim ellenére.

  1. Join the dark side, we have fun!

Puzsér említett írása azért nem érdemel különösebb figyelmet, mert nyilvánvalóan egy szakmai gyakorlat a szerzője részéről, hogy megírjon egy elcsépelt és semmi gondolati nóvumot nem tartalmazó Magyar Nemzet-publicisztikát. Ez olyan jól sikerül neki, hogy a végtermék Puzsért még nyomokban sem tartalmaz.

De mi is egy Puzsér, mint mértékegység?

Hogy ezt előzetesen megvilágítsam, hadd idézzem fel egy számomra emlékezetes alakítását: amikor is (a Mokka 2011. február 18-i adásában) a legutolsó Nolan-féle Batman-film előzetes kritikáját volt szíves megfogalmazni, azt az emlékezetes Tim Burton-féle adaptációval állítva szembe, mondván utóbbi pontosan úgy kezeli az alapanyagot, ahogy azt kell, vagy úm. komolytalanul. Érdemes ismerni, azért is, hogy lássuk, milyen az, mikor valaki cinikusan és gúnyosan pislog ki a maga emelte szellemi barikád mögül.

Hát, ha valaki engem kérdez, a legjobb Batman-filmek magasan a hatvanas években készült Adam West nevével fémjelzett darabok, amit bárki megerősíthet, aki ezeket ismeri. Meggyőződésem, hogy a hatvanas években tudták utoljára, hogyan kell képregényeket játékfilmre átültetni, aki nem hiszi, nézze meg együtt a korabeli Tintin-filmeket (1961, 1964) Spielberg szégyenletes feldolgozásával. Egy képregény csak akkor nem lesz bugyuta mese, vagy egy képregény történetét feldolgozó, de egyáltalán nem képregény-szerű játékfilm, ha a képregénynek, mint médiumnak az adottságai a filmben paródiaként valósulnak meg. Ezt felismeri és erre törekszik egyébként a méltatlanul lenézett Joel Schumacher is a kilencvenes évek Batmanjével, persze kisebb hatásfokkal és az időközben nagyepikus szupergiccsekre átnevelt közönség által félreértve. Vannak persze kivételek, mint a fájdalmasan gyönyörű „He-Man: Masters of the Universe” (1989), Dolph Lundgren nyertes tombolajegye az örökkévalóságba.

„Tell me about the loneliness of Good! Is it equal to the loneliness of Evil?”

A „paródia” értelme nálam:
A paródia a fikció ellentéte. A fikció akkor működik, ha mindvégig fenntartja azt a látszatot, hogy nem csinálmány, miközben persze tudjuk, hogy csinálmány. A paródia akkor működik, ha mindvégig felszínre hozza csináltságát, miközben fenntartja a látszatot, hogy el akarja rejteni. A fikció célja, hogy létrehozzon egy autonóm valóságot, a paródiáé, hogy azt aláássa. A paródia tehát „nyitott mű”, opera aperta, mely arra invitál bennünket, hogy meditáljunk egyet a fikciót létrehozó erőkön. A nyolcvanas-kilencvenes években kialakult a popkultúrában egy jellegzetes és dominánssá vált esztétikai paradigma, mely technikailag paródiának lenne nevezhető, de én jobb híján úgy nevezném, a fikció parodisztikus apológiája. Itt a „paródia-jellegű” elemek („gag”-ek) mintegy ornamentálisan helyezkednek el az elbeszéléshez képest, melynek mélystruktúráit nem érintik, de azokkal szemben gyanútlanná teszik a nézőt, ha másképp nem, azt az illúziót keltve, hogy „ez csak egy vicc”. Itt, összhangban a Sloterdijk-i akadémikus cinikus korszellemmel maga a „fikció leleplezése” válik mestermotívummá, melyet a parodisztikus elemek illusztrálnak, de nem feszítenek szét.

Ha van két „komoly” – vagyis nem paródia-jellegű, hanem epikus – Batman-adaptáció, akkor az a Burton- (1989-1992) és a Nolan-féle (2005-2011). Mindkettő forrása a Reagen- és a „morális többség”-korabeli gótikus fantáziavilág. Burton irodalmi alapanyaga Sam Hamm korabeli Batman-meséi, Nolané Frank Miller a nyolcvanas években keletkezett képregénysorozata.

Emlékezetből dolgozom, tehát előre is elnézést a pontatlanságokért:
A Burton-féle változat. Batman, ez a hatalmas fallosz Gotham City, egy viktoriánus külsőségekbe öltöztetett fasiszta utópia szuperegója, aki könyörtelenül megvédi a dolgos, jól nevelt polgárokat az öröm kitüremkedéseitől, így például Jokertől, az egyetlen felszabadult figurától, aki nem átallja azzal megzavarni a „tőke-munka kontinuum” harmóniáját, hogy mint egy rendes római császár, pénzt szór a nép közé. Mi más bűne van Jokernek, nem világos. Gotham Cityben azonban csak Batmannak van joga jól éreznie magát, akinek korlátlan erőszak-alkalmazási jogát a film egy pillanatig nem teszi kérdés tárgyává. A Pingvin egy manifeszt antiszemita karikatúra, aki a kirekesztettek képviselőjeként pünkösdi királlyá válik, de példájából megtanuljuk, hogy a látszólag szeretni való „kisebbségiek” a plutokrácia (Schreck, Christopher Walken figurája) hatalmi törekvéseinek negyedik hadosztálya. A filmnek a Macskanő, egy frusztrált kis titkárnőcske alakján keresztül még egy következetes antifeminista üzenetet is sikerül keresztülvinnie, értsd: minden erős nő egy lelkileg deprivált liba avatárja, aki csak arra vár, hogy egy igazi férfi megadja neki. „Baloldali” szempontból a Burton-féle Batman ideológiai „tartalma” a kapitalizmus védelme annak baloldali szélsőségeitől. Ha valamelyest „komolytalannak” tűnik is, ez azért van, mert mint minden rendes propagandafilm, nélkülözi a drámai mélységet. Burton filmjeire egyébként sem a „komolytalanság” jellemző, hanem a nyegleség: amikor hozzányúl valamihoz, nem a komoly válik komolytalanná, hanem a komolytalanság lesz eltréflizve. Aligha véletlen, hogy legemlékezetesebb hősei (élő) halottak. Ha a „halál” metaforája a kulcs, George Romero és Tim Burton a két véglet: a legradikálisabb és legkonzervatívabb pontja a posztmodern filmkultúrának.

A Nolan-testvérek legnagyobb bűne, hogy visszacsempészik a drámai mélységet a Batman-mitológiába, mely a konfliktust hivatott átélhetővé tenni. Náluk a jakobinus diktatúra csak a demokrácia sajátos meghasonlása után áll be, mely Batmant újra előkényszeríti (!) a skatulyából. Az önjelölt igazságosztó előbb önként vállalja a bűnbak szerepét a demokratikus kormányzat legitimitása érdekében, majd szerepe az antifasiszta ellenállás kontextusában válik ismét létjogosulttá. Ez számomra mindenképpen szimpatikusabb üzenet, nem beszélve a Macskanő finoman megrajzolt, a női szubjektivitását maximálisan tiszteletben tartó alakjáról.

Az, hogy Puzsér számára vállalható olyan dolog szaktekintélyeként mutatkozni, amiről nem alkotott véleményt; vagy ha véleményt alkotott, akkor a Burton-féle esztétikát választaná etalonnak, mely szerintem a legmanifesztebb módon nihilista és a legmélyebben represszív – ez mindig határt szabott az iránta való szimpátiámnak. Persze lehet, hogy számára Batman érdektelen, egye fene, de azért szokatlan lenne ez olyasvalakitől, aki szerint a kereskedelmi média időkitöltő műsorai a politikai harc olyan kitüntetett frontjai, melyeken éveket hajlandó eltölteni.

A rendszerváltás utáni egyik emlékezetes körkérdés vonatkozott a népi-urbánus ellentét létjogosultságára, Tamás Gáspár Miklós a legnagyobb szigorral utasította el ennek relevanciáját, és ehhez emlékezetem szerint azóta is tartotta magát. Akkor Puzsér szerint ki fújja a „népi-urbánus” szekértáborok harci kürtjeit? Nem szívesen időzöm Magyar Nemzet-beli publiján, mert idegen tőlem, hogy valaki személyes tragédiáján élcelődjek, de azzal, hogy bevállalta a „balliberális” kifejezés használatát, mely nem létező pozícióra utal, hanem szociokulturális stigma, elkötelezte magát a Fidesz-konglomerátum legfontosabb retorikai stratégiája mellett, miszerint többé nem álláspontokkal fog vitatkozni, hanem vélt származásokkal és csoporthovatartozásokkal. Valamiért a „népi-urbánus” csatakiáltásokat mindig azok fújják, akik magukat a „népi” oldalra sorolják, ezzel fejezve ki ellenszenvüket a szocialista pártelit polgári külsőségei és azok továbbélései iránt.

Talán hasonló ez, mint a francia szellemi élet közmondásos ellentéte a „zsidó” és „nem-zsidó maoisták” között (pl. Finkielkraut versus Badiou), melynek tétje, hogy az emancipatorikus politika szubjektuma lokalizálható-e valami kitüntetett partikularitásban („választott népben”) vagy (ez a Pál apostoli változat) lényege épp az „idegenre” való radikális nyitottság. A „népiségnek” (mely az ízléstelenség kultusza az irodalomban és a nép ellenségeinek támogatása a politikában, ahogy egyik mesterem, Ignotus Pál nagyjából írta) azonban még nem mutatta fel senki felszabadító elbeszélését. Legjobb indulattal is egy vulgáris bakunyinizmusról van szó, mely kimondatlan értelme a polgárosodás elkerülésének kívánatos volta. Móricz parasztjai motorizálva, minden mentális akkulturáció nélkül.

3. Nincs szokatlanabb, mint a hétköznapi élet

Örvendetes, hogy immár Michel de Certeau is megjelent magyarul és eljutott hozzánk a Laclau-i „populista stratégia” gondolata, mely – ugye – „gyakorlatnak elmegy, de elméletnek gyenge” (Žižek). Isten ne rója fel bűnömül, magam is megpróbáltam egy populista álláspont elméleti megkonstruálásával, olyan látványos sikertelenséggel, hogy nem is publikáltam. 

Barkóczi Balázst és „Kardos Gábor filozófust” (Lehet más a Jobbik?, Mandiner, 2015. április 16.) olvasva az a benyomásom támad, mintha választások alkalmával arra a pártra kellene szavaznom, amelynek aktivistája legtöbbször kölcsönadta a fúróját, vagy mintha az árvízi homokzsákoknak lenne párthovatartozása. Vitathatatlanul fontos technikai aspektusa a politikának a társadalmi beágyazottság megteremtése, de a „baloldaliságnak” nagyjából addig volt relevanciája, amíg úgy hittük, a politika nem ez.

A kívánatos, szexi, politikamentes, jól menedzselt baloldal tehát egy univerzális válasz a hétköznapi élet gyakorlati problémáira („Bicyle Repair Man!”), egy tömörebb homokzsák, egy svájcibicska, egy mosópor, ami jobban mos. Nem fél attól, ha olajos lesz az overallja és nem áll szóba léhűtő médiaértelmiségiekkel, akik olyan a hétköznapi élet szempontjából érdektelen problémákkal foglalkoznak, mint a rasszizmus és más egyebek.

Barkóczi gnosztikus szövegében a rossz, létező baloldal közelebbről nem definiált polip, ami mindenütt ott van, egyszerre az MSZP-SZDSZ koalíció, egy romkocsma, ez az ellenzéki csoportosulás és egy másik, az „aki azt mondja, hogy”, a fogyasztás és a fogyasztás hiánya, általában minden, amivel a szerző szerint baj van. Maga a baj, a bukott kozmosz. A jó, ámbár nem létező baloldal az, aminek működése a hétköznapokban tapasztalható, lévén az előbbi dolgok nem tapasztalhatóak a hétköznapokban, ezek szerint. A „hétköznap” itt egy kitüntetett, szakralizált hellyé válik, melynek ismertetőjegyei még nem tárultak fel, mert a nyelv számára kimondhatatlanok – ezért is nincs a „baloldalnak nyelve” – ha lenne, halandó nem értené.

Ez a fajta „népi” baloldal összetéveszti a baloldali értékvilágot a szociális munkási és népművelői éthosszal; mintha a „jobboldal” nem lehetne szociálisan érzékeny, mintha bajban lévő embertársainkon segíteni nem lenne erényes viselkedés minden kultúrkörben. A nyomor és a munka nem kellemetlen állapot tehát, amiből kisegíteni kell elszenvedőit, vagy legalább abban segíteni, ne ez határozza meg életüket. A nyomor és a munka szentség, alanyai olyan titkok tudói, amelyek az eljövendő megváltott világ megfejtésének kulcsai. Az ő szerves együttműködésük formálhatja csak ki a „baloldalt”. Ez „bázisdemokratikus”, ami nem azt jelenti, hogy „alulról” szerveződik, hanem hogy az „alsó” nézőpontot felülről tukmálja rá az élet legelemibb színtereire: „addig senki nem megy haza, amíg mindenki egyet nem ért a legerőszakosabb klikk véleményével” – amíg minden nap hétköznap nem lesz.

Ez a „népi baloldal” mintha elhinné a régi antidemokratikus közhelyet, miszerint a nép alpári és banális. Mintha a lakatos Józsi bácsit csak lakatos dolgok érdekelnék – a népet kár elvont problémákkal fárasztani, a baloldal hivatása nem lehet más, mint a „hétköznapi” javakról való gondoskodás, a „néphez” való szentimentális leereszkedés, hogy annak egyszerű és tiszta bölcsessége megvilágítsa számára, mik a valódi problémák, hogy annak vitalitásából megtermékenyüljön a megfáradt, túlcivilizált ember, a régi jó reakciós mítosznak megfelelően.

Pedig a nép okos, szép, kíváncsi és kalandvágyó, és ami azt illeti, kifejezetten fennkölt.
Lehet, hogy nem mindenki ilyen, de az nem a nép.
A „baloldaliság” ugyanis nem mennyiség, hanem minőség.
Talán Pál apostol, mikor a rómaiknak írt levelet, minden rómainak írt, vagy csak annak az 5-10-nek, akik számítanak?

A baloldal gyakorlata az emberiség felszabadítása. A szegények megsegítése jómódú és tisztességes honpolgárok gyakorlata.

4. A probléma részei
(vagyis a jelen cikk tulajdonképpeni tartalma, miután a szerző pozicionálta magát)

A magyar baloldal legnagyobb problémája, hogy az a baloldal, amelyik létezik, nem baloldal; az ami baloldali, nem létezik. Kétezer éves közhely ez: a mi világunk nem ebből a világból való, ezt onnan tudjuk, hogy ebben a világban van.

Ha Thuküdidész élne, a régi pártbürokráciát nevezné baloldalnak, ha Szent Ágoston élne, valószínűleg ő mást – de ne tegyünk úgy, mintha a kérdést ilyen mélységben akarnánk feltárni. Eldöntésében az sem segít sokat, hogy az egyetlen szellemileg kompetens ellenkultúra ma az a libertárius értelmezői közeg, amely számára az egész modern civilizáció baloldali, a régi jó Kuehnelt-Leddihn-i értelemben. Akik számára a baloldaliság zsinórmértéke a Vörös Hadsereg Frakció, azok most csalódni fognak: régi baloldalnak a szocialista pártelitet és értelmiségi (akár szakadár) nyúlványait. Új baloldalnak a feltörekvő aktivista rétegeket.

Ami a régi baloldalban rossz volt, azt az új átvette vagy még rosszabbra cserélte. Az egyetlen kritikus különbség, hogy a régi baloldal ellenségképe a fasizmus volt, az újé önmaga. A baloldal elvesztette képességét, hogy saját hagyományaival párbeszédben maradjon, mikor annak képviselői népszerűtlenné váltak. Mivel elvesztette képességét, hogy azokat, akiket képviselni akart, meggyőzze elvei helyességéről, elvesztette hitét abban, hogy elvei helyesek és védelemre méltóak. Az, hogy a baloldallal baj van, vagyis nem csak vereséget szenvedett, mint civilizáció, nem csak gyarló, mint minden, ami emberi, hanem Rossz, vagyis lényegénél fogva hibás, egy ideológia. Ideológia, a szó marxi értelmében: vagyis mikor az értelem elválik a gyakorlattól és önmagát autonómnak hívén önmagából akarja megérteni a világot. Az „ideológia” – ugye – a világ, vagyis az emberi viszonyok összességének elidegenedett formája.

Elmélet és gyakorlat katasztrofális elszakadása eredményezi a két önmagában életképtelen viszonylatát a diskurzusnak. Ez a kétféle ember mondja, hogy baj van a magyar baloldallal:

A „rendszerkritikus értelmiségi”. A par excellence ideológusi pozíció: ő az, akinek véleménye nem bír semminemű előzménnyel, sem következménnyel a politika, mint praxis világában. Legjellemzőbb rá a függetlenség retorikája, mely persze a kezdeti eufória után kockázatkerülő magatartáshoz, a szabadság elvesztéséhez vezet. A rendszerkritikus értelmiségit ha megkérdezik, milyen lenne az a baloldal, amelyik jó lenne, három tipikus választ adhat. (1) Totális lófing. Elvont általánosságok a testvériségről és az emberi állapottal együtt járó konfliktusok eltűnéséről. (2) Valamely „single issue” (melegek, romák, hajléktalanok, stb.), mint univerzális világmagyarázat, amelyhez való viszonya meghatározza, amely iránti abszolút hűsége és hajthatatlansága a baloldaliság mértéke. Hasonló Puzsér Róbert teátrális kereszteshadjárata a szar magyar bulvár ellen, a minőségi, európai értelemben vett médiaszenny érdekében. (3) Az okosabbak rájönnének, hogy a baloldaliság az a „rendszer”, a megharcolt osztálykompromisszumok frontja maga, azok a vívmányok, melyeket erősíteni, melyekért dolgozni kellett volna, amíg még lehetett volna. Erre mondaná a kormányzati trollpropaganda tipikus ellenségképe, a „gyurcsányista nyuggerzombi” a maga leplezetlen obszcenitásában, hogy ugye kellett nektek szapulni a baloldalt, most ajkaitokra emelhetitek legbecsesebb államférfink legnemesebb szerveit – de hát kár ezt mondani, hiszen ez történik. Puzsér Róbert szomorú története álljon mindenkinek intő példaként előtte.

A „szociális munkás”/„politikai technikus”. Előző pozíció pandant-ja. Szerinte a baloldal legnagyobb baja, hogy még mindig túlságosan „elitista” – még mindig van értékhierarchiája, még mindig foglalkozik olyan elvi kérdésekkel, melyeket a „náciveszély” gúnyneve alatt tartanak számon. Pedig a baloldaliság organikusan kellene létrejöjjön abból a bármiből, amit a „zemberek” akarnak. Egy szürrealista művész, egy hedonista rocksztár vagy egy libertinus arisztokrata nem lehet „baloldali” – ez a fogalom csak azoké, akik elég „népiek” és ápolják a „proletár hagyományokat” (pl. szeretnek focizni). A baloldal baja e szerint, hogy hivatkozási alapja nem a „hétköznapiságnak” az a konzervatív koncepciója, amit a szenilis vénasszony feltehet a porcelánkutya mellé a polcra és ami nem intéz kihívást a „népszerűség” Wass Albert- és Danielle Steele-kompatibilis doktrínájához és a fásult középnemzedékek „munka, pénz, család, esti kurvázás” életprogramjához. Ami még az „identitáspolitika” poszt-liberális gyakorlatába is belefér: mindenkinek joga van a maga rózsaszín, mentálhigiénés álomvilágához; minek ugye gyomorfekélyt kapni attól, hogy olyasmiért dolgozunk, ami nem hoz semmit a konyhánkra és amit elvi szintem meg kellene védjünk.

Mindkét baloldaliság: baloldaliság baloldaliság nélkül. Következetes törekvés, hogy a „baloldaliság” újra eladható legyen a politikai piacon, megszabadítva minden felszabadító, a rendet veszélyeztető mozzanatától, megszabadítva kínos múltjától és identitásától. Mikor nyárspolgárok akarják a maguk fogalmai szerint kitalálni, mi az a baloldal.

Ha a baloldal, mint Luis Buñuel, vasárnaponként kikelne sírjából és belenézne az újságba, azt olvasná: „a hétköznapi élet problémái” és „valóságérzék”. Munkás vasöklével az asztalra csapna, és így mordulna: „REAKCIÓS RETORIKA! BROÁF!” (Jaj, remélem, először írtam le ezt a szót magyar politikai publicisztikában; lassan gondolnom kell a halhatatlanságra is!)

De barátaim! Nem muszáj baloldalinak lenni, ha ez ilyen borzasztó! Mert ahogy tűnik, bármi is legyen a baloldal, baj van a baloldallal, olyannyira, hogy joggal feltételezhetjük, a baj a baloldal maga. Olyan, mint a szabadság, ami pedig olyan, mint a pénisz: vagy túl nagy, vagy túl kicsi. Olyan még nem volt, hogy jó lett volna; de nem is ígérte senki soha, hogy lesz majd olyan világ, ami tökéletesen fedi vágyainkat. Akinek semmi sem jó, az a hisztérikus. A hisztérikus problémája – a pszichoanalitikus értelmezői hagyomány szerint – hogy bár beleegyezett a kasztráció tényébe, nem tudja az ödipális konfliktus szervezőelvét lokalizálni. Ezért állandóan igazodási pontokat („Mestereket”) keres, amelyek eszményeit el akarja érni, de amely küzdelmét következetesen szabotálja. Amíg sikerül kudarcot vallania, amit ráfoghat valamire (az Ellenség, a Sors, saját méltatlansága), addig fennmarad az illúzió, hogy a tökéletes állapot elérhető. Nem muszáj azonban mindenáron győzni! Azzal, hogy baj van velünk, nincs semmi baj. Nem lenne gond azt mondani, hogy „rendben, utat tévesztettünk, előfordul”. Az, hogy a „mi a baj a baloldallal” ennyire ritualizált igazodási manőverré vált, egészen másra vall. Lehet, az a baj, hogy ezek az emberek igazából sikeresek akarnak lenni abban, amit csinálnak, de úgy érzékelik, önhibájukon kívül a beszédet tematizáló „népi” orákulum, a „jobboldal” a szimbolikus tér „bal” oldalára sorolja őket, ami érvényesülésük akadálya – ezért fontos hangsúlyozniuk, ők nem baloldaliak. Nem véletlen, hogy mindig arról van szó, mi a baj a magyar baloldallal – nem pedig arról, mi a baj velünk.

Állítólag a magyar baloldal elvesztette valóságérzékét. Vagyis a képességét, hogy tudomást vegyen a valóságról. Pedig tudomást venni az agydaganatról kell. Rég rossz, ha az embernek tudomást kell vennie a valóságról! A magyar baloldal legnagyobb baja, hogy elvesztette képességét arra, hogy valósága legyen, amiről majd másnak kell, hogy tudomást vegyen. Ezt kell visszaszerezzük. Ez nem fog megtörténni addig, amíg a siker mércéje a mások valóságának való megfelelés; a mások játékszabályaival mért eredmény; a mások fogalmai szerinti helyezkedés. Elméletnek és gyakorlatnak előbb egybe kell esnie.

Majd aztán feltehetnénk a kérdést, mi a baj velünk.

Valszeg sok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése